„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2017. március 17., péntek

Böszörményi Gyula - Ármány ​és kézfogó

A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? 
A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.




Végére értem az Ambrózy báró történeteknek - legalábbis ami az eddig megjelent részeket illeti. Mert bizony lesz még folytatása ennek a nagyszerű sorozatnak, amelyhez fűződő érzéseimet jelenleg leginkább édes kínként tudnám jellemzeni. Mert habár az író a harmadik kötetben is bebizonyította kiemelkedő tehetségét, azért a végén mégiscsak jól elbánt velünk. Na de, ne szaladjunk ennyire előre! Ahogy arra maga Böszörményi Gyula is rámutatott egy karcában, az első rész inkább Emmával kapcsolatos eseményekre, a második pedig Mili kibontakozására helyezi a hangsúlyt, most azonban mindkettő lány a reflektorfénybe kerül, egyre közelebb és közelebb kerülve a megoldáshoz, és persze egymáshoz. Erre egyébként maga a borító is utal (ami még mindig gyönyörű), hiszen az Ármány és kézfogó fedőlapján mindkét lány helyet kapott. 

,,Ne légy féltékeny, csibém - hajolt hozzám Renée, fűszeres leheletével borzongatva meg fagyos fülemet. A féltékenység gyilkos métely, ami mindig azzal végez, aki a keblén dédelgeti, és nem azzal, aki iránt érzik."

A budapesti Operaház a századfordulón; forrás
A történet tehát sebesen robog tovább, immáron azzal a tudattal nyitjuk ki a harmadik könyvet, hogy Richárd bizony megtalálta Emmát. Na és szegény Mili is majdnem, hiszen az előző kötet befejezésében ugyebár kapott róla információt, azonban a mi szemfüles bárónk gyorsabb volt nála, és elbujtatta az idősebb Hangay testvért, mielőtt Mili, vagy bárki más rátalálhatott volna. Így talán senki sem lepődik meg, hogy a báró titkolózása adja az egész kötet alapkonfliktusát, ami nem kevés fejfájást okoz szegény Milinknek, és nem utolsó sorban az olvasónak! Persze tudjuk, hogy Mili nem az az ,,otthon ülök, és kivárom mi lesz" típus, hanem nagyon is beleavatkozik a dolgokba. Ehhez egyébként a báró is alá adja a lovat, hiszen viselkedése igazán megtévesztő a tudatlan számára: állandó titkolózása és az, hogy az egyik leghíresebb bordélyházban tölti mindennapjait, még a legártatlanabb személyben is gyanút kelt. Szegény Miliben feltámad a zöldszemű szörny, ami teljesen elködösíti az ítélőképességét, és nem látja a néha már igencsak egyértelmű jeleket, hogy mégis mit vagy kit bújtat a báró ebben a hírhedt bordélyházban. Aztán ahogy fogynak a lapok, úgy válik a báró egyre ellenségesebbé, Mili egyre szomorúbbá, Emma pedig egyre reménytelibbé a titokzatos megmentőjének személye iránt. Számomra nagyon fájdalmas volt olvasni ezeket a sorokat, amiből nem volt kevés, ráadásul az író sem éppen arra törekedett, hogy megnyugtassa reménykedő olvasóit, sőt elejtett néhány utalást arra, hogy itt valamiféle szerelmi háromszög fog kialakulni szereplőink között. Jajj!

,,-Összetörted a szívét - szólalt meg hirtelen Renée (...)-Össze - mondtam. - Sebaj, kiheveri. Büntetésül majd a te szívedet is összetöri valaki, mert így áll helyre a világ egyensúlya. Jut eszembe, a báród merre kószál?"

Még mielőtt belekezdenék a kifakadásomba, el kell hogy mondjam, hogy a mellékszereplők és az új helyszín kiválasztása zseniális volt. Mück Mári még mindig hatalmas személyisége a könyvnek, de megismerhettük Pilisy Rózát, a Magyar utcai bordélyház, a Pilisy-ház dámáját, és itt járt köztünk maga Krúdy Gyula is, mintha teljesen természetes lett volna, hogy a magyarság egyik legnagyobb írója Hangay Emmával italozik. Kettejük karakteréről és egymáshoz fűződő viszonyukról (mármint Rózával) felüdülés volt olvasni. A másik oldalon - ha fogalmazhatok így - pedig Erdős Renée személye kiemelkedő, aki tapasztalatával és bölcsességével nagyon jó hatással van arra, hogy Mili a fejelődés útjára lépjen.


A főhőseinkkel - értsd Ambrózy báró - már nem voltam annyira megelégedve. Eddig sem volt éppen egy pozitív személyiség, de úgy érzem most csöppet túllőtt a célon. Értem én (vagy legalább is próbálom), hogy a Hangay lányokat akarja védeni, és ezért titkolózott annyit, de ez nem magyarázat a morc lekezelő, elutasító, ellenszenves viselkedésre Milivel szemben. A fiatalabb Hangay lánynak nem kevés fájdalmat kellett elviselnie a bárótól, ami elég sokszor nyomottá tette a hangulatot, eltüntetve a megszokott humoros évődésüket. Ehhez pedig még hozzájött, hogy Emmát viszont mondhatni a tenyerén hordozta, és ahogy arra korábban utaltam, egyfajta szerelmi háromszög alakult ki a főszereplők között... és hát, testvérek körében ez azért elég kegyetlen dolog. A függővégről pedig ne is beszéljünk. Nade én könnyen lekenyerezhető vagyok ám, és hajlandó vagyok mindent megbocsájtani, ha a következő kötet azzal a mondattal kezdődik, hogy ,,Természetesen Mili kisasszonyt!" Na jó, viccet félretéve, tényleg csak remélni tudom, hogy a következő könyv, ha először nem is úgy tűnne, azért mégiscsak úgy végződik, ahogy a sok rajongói szív reméli.

A báró ridegsége egyébként akarva-akaratlanul is jó hatással volt Milire, ugyanis a sok szenvedésnek köszönhetően a szertelen, meggondolatlan marosvásárhelyi kislányból egyszer csak egy érett nővé válik. Ebben a kötetben nagyon szembetűnő Mili karakterének fejlődése, ami habár eddig is nagyon szerettem a lányt, azért mégiscsak jót tett neki: ,,A kazettás ablakok üvegén még mindig búsan csordogált a lassú eső, én viszont úgy éreztem, mint aki fojtogató hurokból szabadult. Új Hangay Mili bontotta ki finom szárnyait, és bár még tétován rebegtette azokat, a holnap röpte már megfogant benne," (...) ,,A régi, toloncház előtti Hangay kisasszony szíve biztos majd kiugrott volna ettől a kis vállalkozástól, ám az új, bánatgubójából előbújt Mili dermesztően nyugodt volt."   


Sokan úgy tudták, hogy az Ármány és kézfogó a befejező kötet, azonban én úgy vélem, hogy remek ötlet volt még egy résszel bővíteni. Hiszen habár úgy tűnik ebben a kötetben mindenre fény derül a Hangay lányokkal kapcsolatban, azért maradtak még elvarratlan szálak. Valószínű a következő könyvben most már tényleg fény derül a mi bárónk a múltjára és minden morcossága okaira - és talán kapunk egy bárós borítót!? Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Kaméleonka is - nagyobb szerepben - vissza fog még térni közénk, és remélem, hogy Mili és Emma is megtalálja a boldogságot a megfelelő ember mellett. De hogy visszatérjek a jelenbe, minden bánatom ellenére, még mindig tisztában vagyok azzal, hogy Böszörményi Gyula az egyik legtehetségesebb író, akitől valaha olvastam, a sorozat pedig még mindig megdobogtatja a szívem. Ezúton is köszönöm neki!

Értékelés: 5/5
,,– Mili, én nem tagadom, hogy a meggondolatlansága már több ősz hajszálat termett a fejemen, mint ama borzalmak, amiket a nyomozásaim során láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a leginkább. Üdítően, sőt, vérpezsdítően hat rám a maga széllelbélelt, bájos szeleburdisága. A fejem valahogy mindig kitisztul tőle, a bosszankodás felgyorsítja a pulzusomat és a heves szívdobogás, amit akkor érzek, amikor látom, hogy egyenest fejjel rohan a falnak, jót tesz az agyi keringésemnek. – Úgy? – hökkentem meg. – Ezek szerint a báró úr ily esetekben heves érzéseket táplál irántam? – Érzéseket? – vonta fel szemöldökét Richárd, mint aki cseppet sem számított erre a kérdésre, és így hirtelen maga sem tudja a választ. – Nos azt hiszem, ez csupán puszta fiziológia. Akaratlan és ösztönös reflexe az emberi szervezetnek, amit… – Amit a közemberek nyelvén érzelemnek neveznek – vontam le sietve a végkövetkeztetést, mielőtt Ambrózy báró tudományos okoskodása mindent elront."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése