„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. augusztus 18., csütörtök

Barczikay Lilla - Bátyám ​könnyei

Nita és csapata mindent maguk mögött hagyva útra kelnek halottnak hitt testvérük felé. Aprócska buszukban összezsúfolódva próbálnak megküzdeni az életüket meghatározó kitaszítottsággal és üldözöttséggel. Korábbi győzelmükre fájdalmas homály borul, megmaradt ellenségeik elől pedig nincs hová elbújni. A hárpiák semmit sem kímélnek, hatalmas a bosszúvágyuk, hogy az egész csapatot eltöröljék a föld színéről. Titkok, családok, szerelmek… már semmi nincs biztonságban! Nitáék mégsem adják fel, szemük előtt pedig egyetlen mondat lebeg: „Ő jobbat érdemel!”.






Befejeztem az Anyám teremtményei folytatását, és most rengetegféle érzelem kavarodik bennem, de a legjobban talán azt érzem, hogy sajog a szívem. Nem voltam erre felkészülve. Hogy röviden összefoglaljam a helyzetem, azt mondanám, totál kivagyok. Ma hazafelé, a vonaton tettem le a könyvet végleg, az élmény még friss, így előfordulhat, hogy túlságosan belelovalom magam a történtekbe - ezért előre is elnézést kérek. Igyekszem spoilermentes lenni, neveket semmiképpen nem említek, de előfordulhat, hogy egy-egy utalás árulkodó lehet.
De kezdjük az elején. A történet tehát ott folytatódik, ahol abbamaradt, 12 fiatal próbál továbblépni az átélt szörnyűségeken, gyászolják testvérüket, és mindazt, amit maguk mögött hagytak. A könyv eleje lassan indult be, kicsit vontatottnak éreztem a kezdést: Nitáék nyűglődtek, nem találták helyüket a világban, próbáltak továbblépni. Persze kellett az idő, hogy el tudják engedni - és mi is - a múltat, és megtalálják azt a helyet, ahol újrakezdhetik. Az egész akkor kezdett beindulni, amikor - és talán ezzel nem árulok el túl sokat - megtalálják Theodorát, és vér szerinti apját, akikhez egy időre letelepednek. De persze semmi sem az, aminek látszik. Theodora nem az az ember, akire számítottak, és apja is csak terhükre válik, így történhet meg, hogy a csapat egy időre különválik, és elkezdik valóban megalapozni jövőjüket. Természetesen túl sokáig nincs nyugalmuk, hiszen a hárpiák sem felejtették el a történeteket, és tudják, előbb-utóbb vissza fognak térni, és akkor végleg megváltozik minden.
Úgy éreztem a szereplők sokat változtak az első regényhez képest, sokkal érettebbek, felkészültebbek és persze erősebbek lettek. A kis apróságokból még látszik, hogy 12 elhagyott gyermekről van szó, de mégis az, hogy munkába állnak, elkezdik tervezni a jövőjüket, azt mutatja, hogy kezdenek felnőni. Ebben a kötetben Dylan és Nita kapcsolata kicsit háttérbe szorult - legalább is én így láttam -, inkább valahogy a családra, a testvéri kötelékekre helyeződött a hangsúly. Egyébként annyira nem is bántam, mert szerettem a csapat közös pillanatait, élményeit, ezt a furcsa családot, viszont emiatt fordulhatott elő, hogy a végén meg kellett szakadnia a szívemnek! Ismeritek azt az érzést, amikor a vonaton (vagy más közlekedési eszközön) elérkeztek ahhoz a bizonyos részhez, és próbáljátok visszanyelni a könnyeiteket? Hát nekem nem sikerült. De hát, a könyvmolylét már csak ilyen..
Hogy miért is vagyok ennyire feldúlva? Ahogy az elején említettem, a könyv nehezen indult be, kicsit hullámzott, aztán a közepétől megjött a megfelelő dinamikája, hol jobb, hol nehezebb jelenetekkel, amíg már szinte elhittem, hogy mindjárt vége, és minden rendben lesz. Mekkorát tévedtem! Az írónő beletett egy hatalmast csavart, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. Azt természetesen sejtettem, hogy el fog venni tőlünk valakit Lilla - hiszen az első részben is így volt -, de azt nem gondoltam, hogy így fog végződni. 
Híve vagyok annak, hogy annál jobb egy könyv, minél több érzelmet tud kicsalni az olvasóból, legyen az sírás, nevetés, borzongás, vagy bármi más. Nos, Barczikay Lilla most ezt megcsinálta, vallom, hogy nagyon tehetséges - magyar! - írónő, aki egy remekül felépített világot alkotott meg nekünk, és érdemes elolvasni a regényeit. A mostani érzéseim azonban még egy darabig valószínűleg bennem maradnak, de azt gondolom, hogy évek múlva, ha a történet felére, vagy a nevekre nem is fogok emlékezni, erre az érzésre biztosan! Nyomot hagy az emberben!

Értékelés: 5/4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése