„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. július 13., szerda

Jane Austen - A mansfieldi kastély

A Ward nővérek sorsforduló előtt állnak: Maria, Sir Thomas Bertram felesége és a mansfieldi kastély úrnője; nővére a helybeli lelkész neje; a legfiatalabb, Frances, egy nagytermészetű, de kis jövedelmű tengerésztiszt feleségeként kilenc gyermek anyja. Legnagyobb leányát, Fanny Price-t az a szerencse éri, hogy a mansfieldi kastély fényűző környezetében „szegény rokonként" nevelkedhet. Hogyan lesz a szépséges lányból sok-sok könnyes éjszaka után egy csélcsap úriember szerelme, s vajon sikerül-e annyi megpróbáltatás után végre révbe érnie? Egy újabb éles eszű Austen-hősnő, akit nem felejtünk el egykönnyen.







Jane Austen nevéről a legtöbbünknek a világirodalom talán legszebb és legismertebb romantikus regényei jutnak eszünkbe. A Büszkeség és balítélet történetét talán még a leglaikusabbak is ismerik, és a romantikus könyveket hanyagolók is kedvencként tartják számon, amin nincs mit csodálkozni, hiszen Jane ebben a könyvében olyat alkotott, amit csak kevesen tudnak,  - egyébként az én nagy kedvencem is a regény - és ennek ékes bizonyítéka, hogy a megjelenése óta eltelt 200 évben folyamatosan újabb fordításokban és szebbnél szebb borítókkal adják ki a kiadók. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy Jane Austent valószínűleg az elkövetkezendő 200 évben sem fogjuk elfelejteni... Ma azonban egy kicsit más vizekre eveznék, ugyanis múlt héten miután éppen végeztem az aktuális könyvemmel, és körülnéztem a könyvespolcomon, ahol rengeteg olvasatlan könyv sorakozott, mégis Austen mansfieldi kastélyán akadt meg a szemem, és miután már a kezembe vettem és belelapoztam, egyszerűen nem akaródzott visszatennem. Aztán már teljesen elragadott a kor szelleme, az írónő stílusa és nyelvezete, a gyönyörű, értelmes, olykor humoros, máskor gúnyos, de legtöbbször fennkölt és szenvedélyes érzelmekkel teleszőtt mondatai, leírásai. Ha a történet nem is nyerte el a tetszésemet teljes mértékben, Jane Austen stílusa mindenért kárpótolt.

A történet középpontjában a Bertram család áll, élén a családfő, Sir Thomas Bertram és Lady Maria Bertram. A pár igencsak jól él a mansfieldi birtokukon, négy gyermekük Tom, Edmund, Maria és Julia. Mivel Lady Bertram húga már nem olyan jó házasságot ütött nyélbe, mint ő, így családja elvállalta, hogy azzal próbál levenni róluk némi terhet, hogy egyik gyermeküket, a 10 éves Fannyt befogadják otthonukba. A kis Fanny nagyon visszahúzódó természet, aki a legkisebb figyelemtől is zavarba jön és ideges lesz, ami aztán az évek alatt sem fog sokat változni, hiszen habár közvetlen atrocitás nem éri őt, mégis mindig másodrangú, elnyomott unokahúg marad a két lány, Maria és Julia mellett. Ők pedig tipikusan azok a lányok, akikről ezekben a korokban sokat olvashatunk, habár nem gonoszak, mégis hiúk és önmagukon kívül semmi sem érdekli őket. Fanny egyetlen barátja a házban unokatestvére, Edmund, aki valóban törődött vele amennyire csak lehetett, segítette, védelmezte őt, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a férfi odaadása hamar felszítja a lángot az ártatlan lány szívében, és eme legtöbbször gyötrelmes érzések dúlnak végig benne. Ebben a nagyjából nyugodt környezetben él Fanny új családjával, egészen addig, míg a Crawford testvérpár Henry és Mary meg nem érkezik a szomszédba, hogy aztán fenekestül felforgassa a Bertram család életét.

Habár az elején úgy nyilatkoztam az írónőről, mint a romantikusok legjobbja, mégis úgy éreztem, hogy ebben a könyvben, hogy úgy mondjam hiány volt benne. Nem arról van szó, hogy ne hangoztak volna el szenvedéllyel fűtött monológok, szerelmes körmondatok, boldogsággal itatott kifakadások, ó nem, ezek mind megvoltak csak éppen nem attól, akiktől vártam, és persze nem a megfelelő személynek szóltak. Mint mondtam a Crawford testvérpár kifordította a fiatalokat önmagukból, és ebben is ők voltak a ludasak. Örökké vidám természetük, jó előadókészségük, és az, hogy sosem rejtették véka alá a véleményüket. teljesen levette a lábukról az olyan embereket, akiknek addig a hétköznapjaik egyformán unalmasak és szürkék voltak. Az, hogy Sir Thomas Bertram elutazott hosszú időre otthonról, lehetővé tette, hogy a két testvér a tőlük telhető legjobban felbolygassák a birtok lakóinak életét. Pedig őket sem mondanám éppenséggel gonosznak, csak a hiányos neveltetésük, önző akaratuk, fegyelmezettség nélküli életük olyan emberré faragta őket, akik mindent megkapnak, amit kinéztek maguknak, és csupán szórakozásból. 


Ahogy elolvastam néhány véleményt a könyvről, láttam, hogy sokan nem szerették Fannyt, visszafogottsága miatt. Valóban nagyon szerény lány volt ő, fizikailag is gyöngécske, pánikolós, és csak nagyon ritkán fejtette ki nézeteit, pedig rengeteg érzés dúlt benne. A mai felfogás talán elítéli, lenézi őt, én mégis együtt tudtam érezni vele. Sőt, ő volt az egyetlen karakter, akit meg tudtam szeretni - pedig rengeteg szereplő volt, és több szálon is futottak a történetek - mert ő volt az egyetlen, aki a cselekmény során önmaga maradt, és bizony nem dőlt be a Crawford testvérek játékainak. Edmundban viszont elég nagyot csalódtam, hiszen akármennyire is kedves volt Fannyhoz, mégis sokszor szörnyen ostobán és önzőn viselkedett. Egyáltalán nem az az erős férfikarakter, amilyet vártam, de ha nem is erős, legalább a szíve lett volna igaz, de sajnos ez sem mondható el.

Ahogy a fülszöveg is írja, a többi karakter élete végül mellékvágányra téved, a Crawfordok közül, Mary végig rettenetesen idegesített, Henryt viszont a végére egészen megkedveltem, Fanny unokanővérit viszont azért sajnáltam, még úgy is, ha nem mindig viselkedtek tisztességesen. Marynél már csak Norrisné vágta ki jobban a biztosítékot nálam, Fanny nagynénje valahogy mindig tett róla, hogy a lány még véletlenül se érezze jól magát, undok és kiállhatatlan volt. 

A könyvtől tehát nem teljesen azt kaptam, amit vártam, főleg, hogy mivel nagyjából azért sejteni lehetett a végkifejletet (habár a végén már nem is voltam benne olyan biztos), mindaz, amire vártam, csak az utolsó 10 oldalban történt meg. Austen ezeken az oldalakon osztotta csak ki a szereplők jövőjét tartalmazó lapokat, habár azért ezt sem csinálta rosszul. Ami mégis kárpótolt, az az, ahogy már említettem, a könyv lenyűgöző stílusa, emellett pedig a történet helye és ideje, hiszen egy 19. századi angol kastélyban valljuk be, az ember sose unatkozhat, ami azt illeti, rajongója lettem ennek a kornak. Így tehát senki ne gondolja azt, hogy le akarnám beszélni a könyv elolvasásáról, nem, az írónő rajongóinak kötelező darab. 

Értékelés: 5/4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése