„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. május 22., vasárnap

Magyar Könyvek Nyomában #rovat

Sziasztok. Úgy döntöttem, hogy egy kis elmélkedésre hívlak Tieteket. Az utóbbi időben ugyanis észrevettem magamon, hogy egyre több magyar könyvet olvasok, sőt kifejezetten keresem a hazai írók tollából származó történeteket.  Az idei könyvfesztiválos kívánságlistámra is szinte észrevétlenül kerültek fel a magyar könyvek, és ez igazából a napokban tudatosult bennem, hiszen miután kivégzem az épp aktuális kedvencemet, szétnézek a könyvespolcomon, és rájövök, hogy jé ismét egy magyar író neve szerepel a borítón. Hogy ez miért történhetett meg? Egyrészt az utóbbi időben megengedhetem magamnak, hogy eljussak a nagyobb könyves eseményekre, ahol nyilván a magyar könyveken, dedikálásokon, könyvbemutatókon van a hangsúly, ami egy nagyon jó ösztönző arra, hogy keressük és olvassuk e könyveket. A másik ok pedig egyértelműen az, ha még tetszenek is. Hiszen hiába olvasol el könyvet, és hiába volt az író nagyon kedves veled (mert azok!), ha nem fogott meg a története, akkor mehet a csudába az egész. De ha sok pozitív benyomás ér, és rájössz, hogy igenis a hazai szerzők is tudnak remekeket alkotni, akkor egyértelmű, hogy keresni fogod több könyvét is. Csak hát el kell kezdeni valahol. És itt jön a képbe az, hogy miért is álltam én neki ennek a bejegyzésnek, és magának a rovatnak, miről akarlak egyáltalán meggyőzni Titeket.

Természetesen arról, hogy olvassunk több magyar könyvet! Szeretnék minden alakommal kiemelni egy írót, akinek a könyvét/könyveit érdemes elolvasni. Sajnos sok embertől hallom azt, hogy csak külföldi szerzőktől olvasnak, mert azok ,,jobbak", népszerűbbek, ami nyilván igaz, hiszen egyértelmű, hogy egy angol nyelven íródott könyvet, több országban fognak fordítani és eladni, már csak a nagy számok törvénye miatt, de igazából nem is ezzel van a gond. Én inkább csak azt szeretném egy kicsit tudatosítani, hogy nem muszáj mindig olyan messzire nézni, hiszen a közvetlen közelünkben is ugyanúgy lehetnek értékek, csak rá kell találni! Na, és ebben a rátalásban szeretnék én segíteni a rovatommal. Természetesen olyan írókról fogok írni, akiktől már olvastam, így tudom értékelni a történeteket is. Szóval az egyik célom az, hogy megismerjetek, vagy jobban megismerjetek egy-egy hazai írót, és alkotásait, másrészről pedig néhány személyesebb, érdekesebb információ által közelebb érezhessétek magatokat hozzájuk. E nemes cél eléréséhez pedig az írók segítségét is kérni fogom, sőt már kértem is, hiszen a mai napon is első fecskeként hoztam valakit, akire érdemes odafigyelni. 

Elsőként egy olyan írónőt szeretnék egy kicsit jobban megismertetni Veletek, akit én magam is még csak nem olyan régen ismertem meg. Virág Emília első könyvét még április végén olvastam, de annyira megtetszett, hogy igazából ő volt az első, aki eszembe jutott a rovat kapcsán. A Sárkánycsalogató belopta magát a szívembe hihetetlen világfelépítésével, stílusával, és nem utolsó sorban a humorával. Virág Emília ékes bizonyítéka annak, hogy magyarul, hétköznapi magyar nevekkel (Józsi, Béla) és  - többek között - Magyarországon játszódó történetével lehet jó könyvet írni. Csak azért többek között, mert egyébként egy párhuzamos világban is játszódik, de ez nyilván csak többet ad a történethez. 

Szóval Emíliát megkerestem, hogy - elsőként - segítse a jó ügyemet, és járuljon hozzá némi plusz információval magáról és a könyvéről, hogy jobban kedvet kapjatok az olvasásához. Nos, azt kell, hogy mondjam, minden várakozásomat felülmúlta, hiszen nagyon sok mindent megosztott velünk. Többek között a menhelyről, Kövecs Jánosról és a tehénterelésről, arról, hogy melyik jelenetet volt a legnehezebb megírnia, ó, és a legmenőbb szereplőnkről is, a lidérccsirkéről.

De azt hiszem eleget jártattam a számat az ujjaimat nézzük mit érdemes tudni a Sárkánycsalogatóról:
  • Pár éve voltam önkéntes munkán egy állatmenhelyen, illetve menhelyről van Bogyó, a (fürdetés után rögtön) fehér (majd két óra múlva szürke) pulink is. Nagyon megtetszett az a világ – ezért a menhely.
  • A legelső változat szerint Emesének lett volna egy fekete macskája, csak aztán tökéletesen megfeledkeztem róla. Utólag meg nem akartam beleírni, úgy éreztem, az a macska ebből a történetből ki akart maradni, és fekete macskákkal nem kezdünk ki, még képzeletbeliekkel sem.
  • Az egyik legnehezebb jelenet az volt, amikor a lovag udvarol Sárának – huszonegyedik századi emberként nehéz volt elképzelni, milyen szavakat használhat egy lovag, amik egy mai lánynál is betalálnának.
  • A Prosectura Kimegyek a szigetre című száma miatt konkrétan majdnem karamboloztam egyszer, azért került a könyvbe. Nem vagyok egyébként oda ezért a stílusért, csak egyszer valahogy rákerült a pendrive-omra ez a szám. Én meg éppen egy komor hétfő reggel vezettem melóba, és a pilisvörösvári rendelőintézet előtt megszólalt a refrén – és annyira elkezdtem röhögni, hogy elfelejtettem, hogy egy kocsiban ülök, amit mellesleg én vezetek. Előttem pont ekkor fékeztek, és az utolsó előtti pillanatban álltam meg az autóval. Természetesen megijedtem, elkomolyodtam, átugrottam a tracket, és soha többet nem raktam vissza az összeállításra. Viszont egy életre beleégett az agyamba.
  • Életemben nem tereltem tehenet, egyszer láttam egy csordát messziről, és amikor közel mentünk hozzájuk, eldöntöttem: soha nem tartok majd olyan állatot, ami nehezebb nálam. Szóval a tehénterelésnek alaposan utána kellett néznem a neten. Merthogy nem csak Józsinak, nekem se volt fogalmam a hogyanról.
  • Kövecs János eredetileg politikus lett volna, csak úgy véltem, akkor rettentő klisés lett volna a karakter, gonosz, világuralomra törő politikusról rengeteg könyv van már – marketingesről meg (tudomásom szerint) nem sok.
  • Mindig is imádtam a népmesék világát, csak éppen egy bajom volt velük: túl keveset kapunk belőlük. Rettentően élveztem a hetedik királyságban játszódó részeket: az udvart, a Setét-erdőt, a mezőket, a csirkés gazdát – mindent.
  • A lidérccsirke létező alak a néphitben, iglic vagy mitmitke néven is ismerik – és azonnal beleszerettem, ahogy olvastam róla. Sok mindent azért kihagytam, például hogy a lidérccsirke, túl azon, hogy kincseket hord, éjjel emberi alakot ölt, és szeretője is a gazdájának. Nem jó üzlet egyébként, hiába az aranyak: a lidérccsirke lassan a gazda minden életerejét elveszi, aki beteges lesz, elsorvad, és végül meghal. 
  • A másik érdekesség a néphitből, hogy azt ugye mindenki tudta, hogy a boszorkány fekete macskává változik. Szóval, ha a falusiak fekete macskát találtak, elfogták, jól megverték, és másnap a boszorkányon látszottak az ütésnyomok. (De szegény macskák már. De most komolyan. Van egy tippem, hogy ezért van kevés fekete macska).
  • A Setét-erdőt egy rajzfilm ihlette (mármint magát a tényt, hogy így el legyen csúfulva az erdő), a hangulatot pedig az, hogy faluszéli házban nőttem fel, elég közel a fenyveshez, hogy megborzongjak, amikor éjjel hallottam az udvaron a fák susogását. Meg egyszer eltévedtünk a Pilisben túra közben, és sötét volt, mire civilizációt találtunk, az is nagyon inspiráló volt.  Persze csak utólag találom annak.
  • Egyszerre volt nehéz és könnyű megírni a Sárkánycsalogatót: könnyű, mert szerettem a karaktereket, élveztem a történetet, és nehéz, mert a humor miatt olyan volt, mint a kötéltánc. Nagyon észnél kellett lenni, hogy egy poén kedvéért ne áldozzak be se karaktert, se logikát, se a varázslatot.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése