„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. május 13., péntek

Estelle Laure - Tomboló fény


Hol van a remény, mikor magadra maradsz, és egyedül kell megküzdened a világgal? Mi adhat erőt, mikor nem csak saját magadért, hanem szeretteid helyett is neked kell harcolni? 

Lucille és Wren édesanyja két hétre elutazott. De ahogy telnek a napok, szembesülniük kell vele, hogy a két hét valójában örökre szól. Apjuk már régen elhagyta őket, így magukra vannak utalva. Kevés pénzük hamar elfogy, így a nagyobbik lány, Lucille elkezd munkát keresni, amiben két barátja, Digby és Eden segítenek neki. Ahogy múlik az idő, a remény egyre halványodik a lányokban, hogy sorsuk jobbra fordul. Lucille egyetlen mentsvára a Digby iránt érzett ártatlan szerelem, mely úgy tűnik, beteljesületlen marad, hisz a fiúnak van barátnője. De ez az érzés sem könnyíti a terheit, hisz egyedül kell gondoskodnia magáról és a húgáról. Mikor már a kétségbeesés kezdi felőrölni őket, megtörténik a csoda. Felbukkan az életükben egy titokzatos jótevő

Ez a könyv volt az egyike azoknak, amit nagyon vártam a 2016-os Könyvfesztivál megjelenésekor. Annyira, hogy az 5+1 legjobban várt listámra is felkerült, így aztán persze be is szereztem a fesztiválon áprilisban. Múlt héten pedig nagy lelkesedéssel kezdtem neki a könyvnek, remélve, hogy kapok egy jó kis YA könyvet. Legalábbis a fülszöveg alapján ezt gondoltam. Aztán ahogy haladtam előre, úgy éreztem egyre inkább, hogy ezt most annyira nem találták el. Pedig az egyszerűbb nyelvezete olvastatta magát, a cselekmény is gyorsan - talán túlságosan is - és lényegre törően haladt, de valami mégis hibádzott. 

Pedig az eleje tetszett. De tényleg! Hamar belevágtunk a közepébe, megtudjuk, hogy Lucille és Wren egyedül töltötte a nyarat, mivel anyjuk elment ,,pihenni", hogy feldogozhassa, hogy a férje elhagyta őket. Csak, hogy a két hétből sokkal több idő lesz, és Lucillenek rá kell jönnie, hogy édesanyjuk az iskolakezdésre se tér vissza, így hát saját kezébe kell vennie a dolgokat. Hiszen van egy 9 éves kishúga, akit etetni, öltöztetni, iskoláztatni kell, és bizony most nincs ideje kiborulni. Úgy gondolom, hogy ez az alaptörténet jó indult, csak éppen sokkal több mindent ki lehetett volna belőle hozni. A két szülőről például egy kicsit többet is meg szerettem volna tudni, hiszen nem mindennapi, hogy mindketten így elbánnak a gyerekükkel. Pedig aztán Lucille-t kedveltem az elején, hiszen remek testvére volt a kis Wrennek, hamar felismerte, hogy cselekednie kell, munkát keresett, hogy ki tudja fizetni a számlát, próbálta elhitetni a húgával, hogy minden rendben, nem dől össze világ, és hogy ők ketten igenis kibírják együtt. Azaz felnőttként viselkedett. 

,,-Hidd el, mindenki őrült. Egy idő után ezt is megtanulod. A kérdés csak az, hogy mennyire őrült..., és hogy akarod-e vagy sem.  Ezt neked kell eldöntened. A többi már nem rajtad múlik."

De akkor mégis mi volt a baj? Hát őszintén szólva Digby. Elég hamar megtudjuk, hogy Lucille már gyerekkora óta odavan egykori szomszédjáért, a ,,tökéletes" Digbyért. A fiú legjobb barátnőjének, Edennek az ikertestvére, és hárman kiskoruk óta jóban vannak. Szóval Lucille szerelmes a fiúba, és teljesen elalél, ha a közelében van, csak éppen azt nem értem, hogy miért. Digby nekem nagyon unszimpatikus volt, egyrészt mert úgy próbálták őt ,,eladni", mint a tökéletes, kedves és segítő fiút, miközben nem volt képes kiállni Luciék mellett úgy igazán, mert a barátnőjével(?!) tervezgette a jövőjét.  Másrészt pedig egyszerűen nem tudtam meg róla semmit, azonkívül, hogy kosárlabdázik, és hogy Lucille oda van tőle meg vissza. Úgy éreztem, hogy nem voltak jellemvonásai, nem tudtam érzéseket párosítani hozzá, egyszerűen nem hatott rám semmilyen módon. Én szeretem a romantikát egy történetbe, de úgy éreztem, hogy most ezt nyugodtan kihagyhatták volna, nem lett volna tőle kevesebb a történet. Sőt!

Fektettek volna nagyobb hangsúlyt a testvérek, a családtagok kapcsolatának kérdésére. Lucille a könyv előrehaladtával belebonyolódott a Digby szálba, ami annyira volt felesleges, mint hóemberre a télikabát. Kicsit jobban kibonthatta volna az írónő a két testvér kapcsolatát, mert nekem az ő jeleneteik tetszettek a legjobban. Látni miként próbál elboldogulni egy még szinte gyerek felnőttként. Ahogy egyik napról a másikra fel kellett nőnie Lucillenak, és ami talán a legnehezebb, elhitetni, a kicsivel, hogy minden a legnagyobb rendben, nem lesz velük gond. Tetszett az a folyamat, ahogy a két testvér lebontja a falait, és szó szerint egymást nevelve egyre közelebb kerül egymáshoz.

Ha Digby nem is, de ikertesója, Eden - Lucille barátnője - már pozitívabb benyomást keltett bennem. Tetszettek az idézetei, az, ahogyan mindig megmondta a tutit, azaz jó barátként viselkedett. A mellékszereplők is szimpatikusak voltak, az étteremeben a csajok, és Fred, aki az egyetlen szülő jelenleg a Lucille életében. És persze ott vannak a titokzatos jótevők, akikre nagyon szükség volt a lányoknak ebben a nehéz időszakban.

Végeredményben a könyv nem a várt élményt hozta, sajnos csalódnom kellett. A gyenge férfikarakter, a felesleges szerelmi szál rányomta a bélyegét a történetre. A hosszával sem voltam megelégedve, úgy érzem, hogy jobban ki lehetett volna még fejteni a történéseket, főleg a végét éreztem elkapkodottnak. Lucille erős karaktere és a testvérek kapcsolata miatt nem szeretném teljesen lepontozni a könyvet, de számomra egyszer olvasós könyv. 

Értékelés: 5/3,5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése