„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. április 13., szerda

Cynthia Hand Say Goodbye – Amikor búcsúzunk

Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.






Cynthia Hand engem már megvett annak idején az Angyalsors sorozatával, szóval amikor megtudtam, hogy új regénye jelenik meg, természetesen mindenképpen el akartam olvasni. Az Amikor búcsúzunk egy teljesen más stílusú regény, ami ékes bizonyítéka annak, hogy egy író igenis tud jót alkotni más műfajban is. Az hogy egy nehéz témát dolgoz fel a könyv, teljesen egyértelmű, hiszen már a fülszövegből is érezhetjük a súlyosságát. Én a legtöbbször el szoktam olvasni a könyv végén található köszönetnyilvánítást, aminek most külön örülök, mert így jobban megérthettem az írónőt. Cynthia természetesen utal rá, hogy a története egy fikció, nem a saját életét meséli el, neki teljesen más családja van, máshogy reagáltak a történtekre, de mégis biztos vagyok benne, hogy saját érzéseiből (is) merített, amikor megírta ezt a regényt. Éppen ezért úgy érzem, hogy ez a könyv nem ,,egy a sok közül". Ez a valóság. Attól, hogy az írónő beengedett minket az életének egy kis részletébe, még közelebb, még reálisabbnak éreztem az egészet.


,,Minden változik, gondolom. Ez az egyetlen állandóság. Mindnyájan felnövünk."
Lexie az utolsó éveit tapossa a gimiben, egy igazán okos lány, egy matekzseni, aki boldog a barátaival és párkapcsolatban él. Aztán egy nap jön a szörnyű telefon, hogy a testvére meghalt, öngyilkos lett. A részletek végül is csak a könyv végén derülnek ki, amikor Lexie már képes elmesélni, hogy mi történt pontosan, de mégis itt kezdődik minden. A könyv elején pedig arra derül fény, hogy hogyan próbál megbirkózni Lexie (és a családja) a történtekkel. A lányban rengeteg érzelem és megválaszolatlan kérdés kavarog. Hogyan tudjon így élni? Hogyan tudjon visszamenni az iskolába, ahol mindenki úgy néz rá? Hogyan tudjon kommunikálni a barátokkal, ismerősökkel, és ha már itt tartunk Stevennel, aki már csak az exe a lánynak. Nyilván az elején nagyon nehéz neki - és az anyukájának is -, beburkolózik, rosszul reagál a dolgokra és eltaszítja magától a szeretteit. Anyukája pedig a gyászba, a magányba és önsajnálatba menekül, ami csak még nehezebbé teszi a dolgokat. Lexie pszichiátere azt ajánlja neki, hogy vezessen naplót és írja ki magából a gondolatait. Persze ez sem megy neki könnyen. de halad, folyamatosan, lépésről lépésre a sötétségből a fény felé.


A jelen fájdalmai mellett betekintést nyerhetünk a múltba is. Megtudjuk, hogy milyen volt Ty azelőtt. Az is kiderül, hogy milyen család voltak, már amíg egy családként tudtak lenni. És persze megismerünk egy teljesen más Lexie-t is, a régi életét. Az nagyon tetszett, hogy Lexie nem egy megszokott regényalak volt, inkább amolyan stréber zseni, aki a számok világában élt, okos és humoros. És Steven ugyanígy, egy átlagos pár voltak, de mégsem voltak boldogtalanok, kirekesztettek, inkább elégedettek és élték a maguk életét. Ezekben a visszatekintésekben nagyon szerettem Lexie és Ty közös jelenteit, mert jó testvérek voltak, már ahogy a testvérek azok tudnak lenni. Mert nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, voltak civakodások, sértődések, de valahogy az apró gesztusok és emlékek, amiket az írónő kiemelt, nagyon életszagúak voltak. Az ember akaratlanul is a saját testvérére gondol, hogy néha akármennyire is agyunkra mentek (főleg fiatalabb korban), mégsem tudjuk elképzelni nélkülük az életünket, és a legnehezebb pillanatokban ott vagyunk egymásnak.


Amikor egy ilyen súlyos témáról íródnak könyvek, mindig felvetődik a kérdés, hogy mi lett volna ha... Ha így meg úgy teszünk, akkor elkerülhettük volna-e. Megállíthattuk volna-e. Lexie visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy Ty már gyermekkorában is túl érzékeny és sérülékeny volt, depresszióra hajalmos. A nehéz kapcsolata apjával, akinek valahogy nem tudott megfelelni. Aztán a szülei válása, amiért szintén apjukat hibáztatta, aki elhagyta őket egy másik nőért. Igazából ezek a nagyobb dolgok, de valahogy a kisebb mindennapi dolgokban is megmutatkozott Tyler érzékenysége, amik mind szerepet játszottak a végső döntésben. Lexie-nek egy nagyon hosszú és fájdalmas folyamatot kellett végigjárnia, hogy rájöjjön az igazságra, a megváltoztathatatlanra és talán az elkerülhetetlenre is.

A könyv tehát nagyon nehéz, de az életről szól és tanulságos is. Ami egyben szörnyű, de valahol szép is, hogy Lexie családja megtanult továbblépni és megbocsátani, de ehhez meg kellett halnia valakinek. Végig szívfacsaró volt olvasni Lexie érzéseit, a visszaemlékezéseket, aztán a végén már az én szememet is elhomályosították  a könnyek, és sírtam egy megtört családért. Nem egy könnyű olvasmány, de ha mégis elmélkedni szeretnél  az élet dolgain, akkor tudom ajánlani, mert nagyon tanulságos. Emellett pedig az aprócska szerelemi szál is teljesebbé, feldolgozhatóbbá teszi a történetet. 

Értékelés: 5/5

2 megjegyzés:

  1. Kedves Bea!
    Nos ez az a könyv, amivel régóta szemezek, de azt hiszem az értékelésed után nem csak plátói lesz a szerelmem :3 Köszi, hogy megírtad *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Úúú, dejó, örölük neki, hogy az értékelésem vett rá arra, hogy elolvasd :) Egyébként tényleg érdemes, mert nagyon jó könyv! ;)

      Törlés