„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. április 27., szerda

A. M. Aranth - Acorenu – Kiválasztva

Amy világa szilánkokra tört.
Azok árulták el, akikben feltétel nélkül megbízott: saját szülei és barátai gázoltak a lelkébe. Egyes bűnökre nincs bocsánat.
Amy Soleil – vagy ahogy egyesek ismerik, Amaranth – azonban erős lány, aki nem fogadja el a vereséget. Tudja, hogy ennyi hazugság és árulás közt csak magára számíthat.
Miután beköltözik a Moonshadow kollégiumába, Leával veszélyes nyomozásba kezd: bármi áron meg akarja tudni, ki állhat a karácsonyi bálon bekövetkezett tragédia mögött, hogy bosszút állhasson rajta. Kutatása során azonban olyan ősi próféciák szövegére bukkan, amelyek szerint a Köd-démon születése mindössze egy apró előjele annak a mindent elsöprő pusztulásnak, amely az egész világot fenyegeti. És csak egyvalaki állhat a sötét áradat útjába. Az, akit a jóslatok így neveznek: Acorenu. Kiválasztott.
Azonban nem csak Amy és társai igyekeznek megtalálni a megjövendölt hőst. A nyomában járnak a fény és az éjszaka gyermekei, a Modeus Carva, és egy titokzatos szekta, a Fagy harcosai is.
És miközben Amy barátaival a Kiválasztottat keresi, óriási seregek sorakoznak fel egymással szemben, hogy megvívják öldöklő háborújukat, amely végleg eldönti: a fény vagy a sötétség népe örökli-e meg a végidők előtt álló világot.

,,...amíg van kire támaszkodnia, van lámpás, aki világít neki, soha nincs oka aggodalomra."
Múlt héten pénteken (azaz egy nappal a könyvfesztiválos élményem előtt) fejeztem be a könyvet, és azóta is égnek az ujjaim, hogy véleményt formálhassak a Holdárnyék második részéről. Mivel a kezdő kötetet lassan egy évvel ezelőtt olvastam, kellet egy kis idő az elején, hogy felvegyem a fonalat újra és felzárkózzak az új történésekhez. És azért elolvastam a Dobszó a ködben-ről írt bejegyzésem is, hogy legyen mihez viszonyítanom. Ez nagyjából be is jött, mert helyre tudtam tenni a dolgokat a fejemben, hogy mi tetszett, és mi az, ami esetleg nem. Az biztos, hogy az Acorenu sok meglepetést tartogatott számomra, és sok mindent másképp látok, máshogy éltem át a folytatásban. 
A könyv nagyjából ott folytatódik, ahol annak idején abbamaradt. Amy a történet elején nagyon szenved és zavarodott, ami érthető, hiszen elvesztette nővérét, Ashley-t. Ráadásul nem csak ezzel kell megbirkóznia, hanem a tudattal, hogy a szülei egész életében hazudtak neki, ugyanis kiderült a titok. Megtudtunk dolgokat elfekről és sötételfekről, halhatatlanokról, emlékek elvételéről, és arról, hogy a Ködnek mi a szerepe ebben. Na most, ezekről a dolgokról egyre több minden derül ki a jelenlegi részben, hiszen Amyn a gyász ellenére felülemelkedik a kíváncsiság és azért a bosszú is, hogy megtudja mi történt nővérével, és elkezd nyomozni az ügyben. Persze nem egyedül. Visszatér az iskolába - ahol az ismert okok miatt szigorú védelmi intézkedéseket vezettek be -, és barátaival nekilátnak válaszokat keresni, betömködni az üres járatokat, amiből valljuk be, elég sok van. Az új helyszín - a zárt kollégium, a közös szoba- egyébként nagyon tetszett, még rejtélyesebbé tette az egészet. Az író nagyon jól megoldotta szerintem, hogy fokozatosan és apránként csepegtette az információmorzsákat - egy jóslat formájában -, folyamatosan fokozta feszültséget, ami aztán majd a végén persze ki is fog csúcsosodni. De ne menjünk ennyire előre. Szóval Amyék kalandos nyomozásba kezdenek, ami azért veszélyes is, így nem csoda, hogy mindenféle bajba kerülnek a történet során. Jó, ez azért jellemző is rájuk. :)
A csapat nagyjából ugyanaz, azért egy-két taggal bővült. A Holdárnyék banda is folytatja felfelé ívelő karrierjét, a dalok egyébként nagyon találóak.  Azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a karakterek elég nagy fejlődésen estek át a két könyv alatt. Egy picit még mindig éreztem azt a furcsa idilli hangulatot a fiatalok között, de már-már elenyésző. Amy nagy kedvencem lett, a határozott, kemény főhősnőket egyébként is szeretem, és ez rá nagyon is jellemző. Viszont amit még megjegyeznék, hogy Kim az első részben annyira nem fogott meg, most viszont nagyon megkedveltem. Bejött nekem ez a vidám, pozitív, de mégis kemény táncoslány. Habár karakterfejlődést említettem, azért arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy mégiscsak 15 éves kamaszok állnak a történet középpontjában, ezért nem is csoda, hogy úgy viselkednek, ahogyan nos, a kamaszok szoktak. A hormonok itt is tombolnak és a fiatalok sokszor hoznak érzelmi alapon döntést. A szerelmi szál is felerősödik, és - aminek nagyon örültem - kitisztul, Amynek jut egy kis boldogság, mielőtt még ismét szembe kellene néznie a sötét erőkkel. 
A kedves igazgató úr még mindig favorit maradt nekem, úgy érzem, hogy ő a jó oldalon áll. Remélem nem ér majd meglepetés. Már csak azért is kedvelem, mert az ő karakterén keresztül kapjuk a legtöbb humort, ami néha elég sötét, de azért a legtöbbször jót mosolyogtam.  
,,Addig kell megbocsátani, amíg van kinek."
Összességében én tehát azt mondanám, hogy tetszett, jobban, mint az első rész. Nagyon szerettem a felépítését, azt, hogy Ashley gondolataival zárultak és végződtek a fejezetek. A szereplők jól kiforrottak voltak, megvolt a kellő izgalom, és azért Amaranth A. M. Aranth most sem kímélt minket, hiszen ismét csökkent a harcosaink létszáma. A végén pedig újabb kérdőjeleket kaptunk természetesen, hogy izguljunk egy kicsit, a Jerry szálra például nagyon kíváncsi leszek. Ajánlom!
Értékelés: 5/5
,,Két magányos lámpás...-Két fagyizabáló lámpás - nevetett halkan Amy. - Két lámpás, amik minden széllökés ellenére égnek. -Égnek, mert ott vannak egymásnak.  - Lea egy kanalat dobott Amynek. - És mert jó nekik, hogy ott vannak egymásnak. - Két lökött lámpás... két töklámpás...-Két zenélő töklámpás, akiknek holnap próbájuk is van!"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése