„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. március 23., szerda

Jennifer L. Armentrout - Oblivion – Feledés

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk -- mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá -- és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is -- az arumok -- akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katyba -- egy emberbe -- nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Hosszabb kihagyás után ismét visszatértem a Luxen sorozathoz. Az igazat megvallva a könyv már december óta a könyvespolcomon hevert, de egyszerűen nem akaródzott elolvasnom. Pedig annak idején biztos vagyok benne, hogy mindent félredobva kezdtem volna neki, de valahogy az év eleje óta nem volt hozzá kedvem (lehet, hogy öregszem :D). Pedig amikor megjelent a könyv, én is rögtön lecsaptam rá, de aztán valahogy mégse kezdtem bele, mindig volt más, amit előrébb helyeztem. Ebben biztos szerepet játszott az is, hogy az év elején valahogy nem találtam a helyem a könyvek világában, és sokszor egyszerűen nem volt kedvem leülni olvasni. (Azóta szerencsére helyrejöttem). Másrészt pedig az Oblivion egy jól ismert történet, sőt az Obszidiánt többször is elolvastam, szóval nagyon jól emlékszem a főbb történésekre, csak ugyebár azzal a különbséggel, hogy itt most Daemon szemszögéből élhetjük át újra az egészet. Én meg naivan azt hittem, hogy ez nem fog sokkal többet nyújtani nekem, és hát persze mondanom sem kell, hogy nagyot tévedtem!
A történet tehát ugyanaz, csak éppen jelenleg Daemon a mesélő. És mivel persze ismerjük, ezért nem is nagyon mennék most bele a cselekmény részleteibe, inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mivel nyújtott többet a könyv. Természetesen már kívülről is teljesen más, hiszen a borítója is új képet kapott, és meg kell, hogy mondjam ezt nagyon eltalálták. Nyilván senkinek sem új az információ, hogy a magyar származású Pepe Toth szerepel a sorozat összes fedőlapján. Igaz, ami igaz Pepe az Oblivion borítóján jobban néz ki, mint valaha, a rövid haj nekem jobban bejön, és valahogy felnőttesebben, de lehet, hogy csak Daemonra gondolok már másként, mint a kezdetekkor. A lényeg, hogy szerintem ez a legszuperebbre sikerült borító eddig a Luxen sorozat történelmében. Az, hogy jelen esetben ugyanazt a sztorit olvashatjuk, amit már az Obszidiánból jól ismerünk, lehetne nagyon unalmas és megszokott is, de persze nem az. Ha csak azt a tényt vesszük, hogy egy történetet egy lány vagy egy fiú beszél el, már itt nagy különbségeket fedezhetünk fel. Ha csak a szóhasználatra, fogalmazásra, az érzelmek kifejezésre gondolunk, máris érezhetjük az eltéréseket.  Aztán a lányok - ahogy Katy is - az érzelmekre koncentrálnak inkább, és jobban belemennek a részletekbe. Míg a fiúk teljesen más dolgokra összpontosítanak, felszínesebbek, reálisabban látják a dolgokat. Persze Daemon egy picit különbözik ebben is, hiszen azért a későbbi részekben kiderült, hogy sokszor ő is nagyon érzelmes volt, néha túlságosan is volt. Az Oblivionban még nem szabadultak el annyira az érzései Kat iránt, hiszen, mint tudjuk először tényleg csak a fenyegetést, a lebukás veszélyét látta benne. Kellett egy kis idő, amíg kialakultak az érzései a lány iránt, és ezt élvezet volt olvasni. Visszatérünk a jól ismert humoros szócsatákhoz és megtudhattuk, hogy mire gondolt Daemon, amikor olyan bunkón viselkedett Kattel, szóval végre sok dolog a helyére került.
Mivel már végeztem a sorozattal, először furcsa volt ismét mindent előröl kezdenem, és újra átélni a kezdeti megpróbáltatásokat, főleg úgy, hogy már tudtam, mi lesz a végkifejlet. Már csak azért is örülök ennek a résznek, mert nekem az Obszidián és az Ónix a kedvenceim a sorozatból. Rájöttem, hogy nekem sokszor egy sorozatban az első részek a favoritok, mert ilyenkor még a kialakuló, nyugodtabb fázisban vannak az események, később az írók sokszor túlbonyolítják a cselekményt, és ezt őszintén ennél a sorozatnál is észrevettem. Hiszen ott van Katy, aki egy átlagos középsulis lány életéből kiszakadva már a végén egy földönkívüliek által megszállt bolygón találja magát. Ahogy haladunk a könyvekkel, úgy váltják fel a hétköznapi jeleneteteket, az állandó harcos, természetfeletti részek, és sosincs nyugta az embernek. És ilyenkor eszmélek rá arra, hogy egy sorozat alatt bizony a kedvenceink felnőnek, a karakterek kifejlődnek. Katy könyves bloggerből egy igazi harcos nindzsa lesz, hiszen a cselekmények arra késztetik, hogy küzdjön, és folyamatosan változzon. Ami persze jó, hiszen izgalmassá, idegfeszítővé teszi a könyvet, én viszont néha úgy érzem, hogy milyen jó lenne inkább egy sulis civakodós jelenet a sok szuperhősős helyett. (Lehet velem van a gond.) Erre most eszméltem rá, amikor lehetőségem volt visszatérni ezekhez a kellemes, megmosolyogtató részekhez.

Daemon Black. Sok lány szeme felcsillan, szíve megdobban a neve hallatán. Jennifer valamit nagyon jól csinált, amikor megalkotta nekünk, hiszen olyan sok szépséges fiúkarakter van a világon, de Daemon Balck valahogy mégis már legendává vált. Nem fogok hazudni, rám is nagy hatással van a személyisége, és nagyon is kedvelem őt. Az, hogy most megismerhettem az elejétől a gondolatait, csak rátett egy lapáttal. Ahogy Katy-ről beszélt, az imádni való volt, és szerencsére Jennifer Daemonon keresztül  is bebizonyította remek humorát. Teljesen más volt ez a Daemon, mint akit majd már az Originben ismerünk meg, talán mert fiatalabb és hevesebb volt, vagy talán még nem volt annyira szerelmes. Az biztos, hogy a férfi mivoltát nem hazudtolja meg. Arról se feledkezzünk meg, hogy Daemon által egy picit jobban beleláttunk a luxenek világába, és azért a családjába is. Ott voltak például a Thompson ikrek - köztük Adam -, akiket jobban megismerhettünk.
A lényeg tehát, hogy szerintem érdemes elolvasni az Obliviont is, hiszen a történet ugyanaz, mégis más. Daemon egy új oldalát ismerhettük meg a könyvben, és azért jó volt még egyszer átélni a kezdeti fellángolást is.  Én remekül szórakoztam az olvasás során, és mindenképpen kijelenthetem, hogy ez a kötet is kötelező a Luxen fanoknak!
Értékelés: 5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése