„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. február 17., szerda

Sophie Kinsella - Hová lett Audrey?

Audrey hetek óta nem teszi ki a lábát a lakásból. Édesanyja szerint olyan, akár egy törött porcelánváza. A szomszéd srác szerint olyan, akár egy lökött celeb, aki napszemüvegben ül az elsötétített szobában. Linus szerint pedig olyan, akár a rebarbara, ami csak árnyékban érzi jól magát. A pszichológusa szerint… na, azt inkább hagyjuk. Audrey szorong és pánikol. Mindentől és mindenkitől. A számítógépes játékokra rágyógyult öccsétől, a női magazinokból nevelődő anyjától, a sportkocsikról álmodozó apjától, de legfőképpen Linustól, akinek olyan a mosolya, akár egy gerezd narancs.
Audrey valahol útközben elvesztette önmagát, és úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, de egy váratlan találkozás, egy óvatos séta a Starbucksba és egy szintén különös srác közeledése talán mindent újraírhat a lány életében.


Sophie Kinsellától olvasni, olyan mintegy régi, kedves ismerőssel találkozni, akiről tudod, hogy bármikor bízhatsz benne, nem fog csalódást okozni. Kinsellától már több könyvet is olvastam (a Boltkoróson kívül, ami furcsa, de érthető; furcsa, mert a legtöbben ezt a könyvét ismerik és szeretik, és érthető, mert a filmet még egyszer ezer éve láttam, és film után csak nagyon indokolt esetben olvasom el a könyvet), és mindig is szerettem a stílusát, a bohókás főhősnőit és persze a humorát. Eddig mindig úgy gondoltam a könyveire, mint egyszerű, kiszámítható szerelmi történetek, amik remekül kikapcsolják az embert egy nehéz nap után. Legújabb könyvében azonban teljesen új irányt vetett, csacska, de felnőtt főszereplői után most egy nem akármilyen kamasz életét ismerhetjük meg, és habár a jól ismert Sophie-féle humorból nem volt hiányunk, mégiscsak súlyos problémával, depresszióval küzd Audrey.
Tehát, mint említettem, Audreynak problémái vannak a társas kapcsolatokkal, szemkontaktussal és úgy általában az emberekkel. Ahogy ő fogalmaz, a ,,gyík agya" miatt állandóan szorong, egyszerűen képtelen kapcsolatot teremteni, csak a teljesen megszokott környezetben érzi jól magát. De nem volt ez mindig így, ugyanis csak a sulijában történt eset után (aminek részletei igazából nem derülnek ki konkrétan a történetből) nem mer kimozdulni otthonról, egyedül a családtagjaival - szüleivel, bátyjával, és kisöccsével - képes kommunikálni, velük is csak napszemüvegben, és ha bárki más jön át hozzájuk, akkor elbújik a barlangjában. Pedig átjön hozzájuk Linus is, Frank, a bátyja barátja, akinek persze rögtön feltűnik Audrey furcsa viselkedése, és onnantól kezdve megállíthatatlanul zajlik közös történetük.
Ami nagyon tetszett, hogy nemcsak Audrey-ról és az ő betegségéről szólt a könyv, hanem egy egész család életéről, ,,tipikus" családi problémákkal. Frank és az ő számítógépes játékfüggősége, az anya, aki ezt nem igazán tudja kezelni, ezért rossz döntéseket hoz (hát igen a női magazinok nem a legmegfelelőbb gyereknevelési tanácsadók), és ott van az apa, aki persze törődik a gyerekkel, de közben mégsem ő az igazi döntéshozó, szóval úgymond a háttérben marad. Ezeket a konfliktusokat Audery szemszögéből és kameráján keresztül ismerhettük meg, ami egy kicsit levette a súlyt az amúgy komoly témáról, és olykor humoros meglátásai tették Audrey-t nagyon szerethető karakterré. Ami fontos azonban, hogy nem szabad félvállról venni a történet másik oldalát sem, hiszen a depressziós emberek nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni - ahogy azt láttuk Audery-nál is -, és meg kell tanulni, hogy a változás, a gyógyulás egy lassú folyamat, még akkor is, ha egy kicsit jobban érzi magát az ember, könnyű a visszaesés.

És persze ott van az dolog, hogy ki áll a beteg ember mögött, a család, amivel jelen esetben semmi gond nem volt, én imádtam őket minden hibáikkal együtt, egy jó pszichológus - szintén pipa, és egy jó ok, amiért érdemes meggyógyulni. Úgy érzem, jelen esetben Linus hozta meg a nagy áttörést Audrey életében, a pozitív hozzáállásával, és remek ,,terápiás módszereivel" (a cipőkontaktuson túl az idegenek leszólításán). Szóval nekem tetszett ez a kettősség, a komoly téma egy pici humorral, mert én mindig azon a ponton vagyok, hogy a problémák feldolgozásában a humor a nevetés sokat segíthet, persze ezt is csak akkor, ha már eljön az ideje.
Tehát a karakterek nagyon kedvelhetőek voltak, Audrey mellett Frankre is nagy hangsúlyt fektetett az írónő, aki amolyan jó fej báty volt, egy kicsit kocka, szóval tipikus tinédzser.  Adurey-nak pontosan olyan fiúra volt szüksége, mint Linus, aki kedves, közvetlen és türelmes, szóval sikerült egy jó párost alkotnia az írónőnek. És ha már említettem Sophie bohókás főhősnőit, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy e könyvben nem a főszereplő, Adurey, hanem az ő anyukája érdemelte ki ezt a rangot. Az anya, aki mindig jót akar a gyerekeinek, de valahogy a túlzott erőlködéstől a állandóan kudarcba fullad. Tanulsága a könyvek, hogy a gyerekek túlzott hajszolása közben a szülők elfelejtik megkérdezni, hogy valójában mit szeretne az a gyerek. 
,,Az a helyzet, hogy anya nem tudja miről beszél. Ezt nem rossz értelemben mondom. Igazából egyik felnőtt sem tudja. Fogalmuk sincs semmiről, de ők irányítanak. Őrület."
Egyetlen dolog, ami nem tetszett, amit mindenképpen megemlítenék,  hogy viszonylag rövid volt a könyv, és éppen ezért, a karakterek többsége nem volt rendesen kidolgozva. Vegyük példának Linust, aki természetesen nagyon édes volt, de nem tudtunk róla meg túl sokat, mármint azon kívül, hogy a nagyija beteg, és szereti a LOC-ot (számítógépes játék). Úgy érzem, hogy maga az alapötlet nagyon jó volt, de egy kicsit lehetett volna ezt még részletezni. Mindenképpen látszott, hogy az írónő Audrey-ra és a családjára fektette a legnagyobb hangsúlyt, nem pedig szerelmi szálra, ami jó is volt, meg nem is. Én egy kicsit többet vártam, ha már Linus indította el a Audrey fejlődésének folyamatát. Ennek ellenére én nagyon örülök, hogy ismét egy Spohie Kinsella könyvet vehettem a kezembe, mert a könyvei hihetetlenül olvasmányosak, és mindig remekül kikapcsolnak és persze jobb kedvre derítenek.
Értékelés: 5/4.5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése