„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. január 7., csütörtök

Jessica Park - Lélegezz velem!

Szülei halála után Blythe McGuire-t mélybe húzza a gyász, alig bír a felszínen maradni, miközben a Matthews Egyetemen utolsó évén igyekszik átvergődni. Aztán egy véletlen találkozás belerántja a lányt valamibe, amire egyáltalán nem számított: tagadhatatlan vonzalmat érez a sötét hajú végzős, Chris Shepherd iránt, akinek múltja talán még sajátjánál is bonyolultabb. Ahogy a kapcsolatuk elmélyül, Chris magához téríti a lányt a bódulatból, ami azóta fojtogatja, hogy egy tűzeset megfosztotta a fél családjától. Blythe gyógyulni kezd, lassan meg is szereti a fiút, aki segít neki új utakat találni a gyönyörhöz és önmaga felfedezéséhez. Ám miután Blythe nyugodtabb vizekre evez, rádöbben, hogy Christ még mindig nyomasztja családjának fájdalmas múltja. A sötét örvények a mélybe húzzák a fiút, és talán Blythe az egyetlen, aki megóvhatja őt a vízbe fúlástól.


Azt hiszem ennél a könyvnél nagyon is éreztem azt, amit a nem is olyan rég készült bejegyzésemben írtam az olvasási, könyvválasztási szokásainkról. Ugyanis eme posztban kifejtettem - többek között -, hogy a hangulatunk mennyire befolyásol minket a könyvválasztás során. Vagy éppen olvasás során, hiszen most, ahogy elkezdtem a könyvet, jöttem rá, hogy igazából nem is vágyom most erre. De mivel elkezdtem, így már nem akartam félbehagyni... Lehet, hogy ezért, lehet, hogy nem, de a könyv eleje nem igazán tetszett, és valahogy egészen a végéig nem éreztem azt a szokásos bizsergést. Azt azért elmondanám, hogy aki szereti a Flat-Out sorozatot, az most nagyon meg fog lepődni, mert ez a Lélegezz velem! teljesen más volt. Olyan, mintha nem is Jessica írta volna: a stílusa, nyelvezete teljesen más volt.

Szóval a történet elejével nem voltam kibékülve. A sztorit Blythe szemszögéből ismerjük meg, és ha tanárosan akarok fogalmazni, azt mondom, hogy nem tetszett a hozzáállása. Először úgy éreztem, hogy nagyon hamar rám zúdított mindent, és egy kicsit sok volt nekem. Aztán pedig az a sok káromkodás... Mi volt ez itt kérem szépen! Úgyhogy az elején valóban nem voltam túl lelkes, de ahogy haladtam a történettel kezdtem megkedvelni ezt a öttagú szomorú sorsú kis ,,családot." Blythe ugyanis az utolsó magányos évét tapossa a Matthews Egyetemen. A lány még mindig nem tudja feldolgozni szülei tragikus halálát, ráadásul az öccsével sem túl jó a kapcsolata azóta, így minden nap szembe kell néznie a súlyos magánnyal. Egy napon azonban találkozik Chrisszel, akihez - Blythe szerint - láthatatlan kötelék húzza, és hamar kialakul közöttük a vonzódás. Eztán rövid idő alatt bekerül egy bohókásnak tűnő, kedves csapatba, aki Chris testvéreiből áll. 

Ami nagyon hamar kiderül a történetből, hogy nemcsak Blythe-nak, de Chrisnek és testvérinek is szörnyű lapokat osztott a sors. A mindig vidámnak tűnő Sabin véres sebeket rejt a felszín alatt, Estelle a hitben találja meg a vigaszt, Eric úgy tűnik megvan barátjával, Zachkel, de hamar kiderül, hogy nemcsak ő, de a többiek is mind a múltban élnek még, és nem tudják feldolgozni, elviselni a történteket. A legnagyobb terhet azonban mégis Chris hordozza, hiszen ő volt egész életében a legidősebb, aki magára vállalt minden nyomást, segítette testvéreit és neki kellett legjobban elviselni apjuk szeszélyes természetét. Így nem is csoda, hogy habár a fiú nagyon sokat segít Blythe-nak, megmenti őt a magányból, mégsem képes a kapcsolatra, így egy idő után úgy éreztem, hogy a könyv inkább szól az ő vívódásiról, mint Blyte-éról.


Éppen ezért nekem ami nagyon tetszett, hogy fokozatosan alakultak ki a dolgok. Oké, a vonzódás hamar megvolt, és Blythe is elég hamar kiteríti a kártyáit, de a kapcsolatuk mégis sokáig volt inkább baráti, mint több. És habár volt néhány pornófilmbe illő rész a könyvben, azért mégis szerintem megfelelőn volt kihasználva a lapok száma, és fokozatosan tárultak fel a részletek, főként Chris és a családja részletéből. 

A szereplők vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem. Blythe-ról például nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek vele kapcsolatban: egyrészt tetszett, hogy talpraesett, van véleménye és kiáll magáért, másrészt viszont sokszor nem tetszett a stílusa, a káromkodása. Christ persze nagyon megkedveltem, a testvérei védelmezése, a felelősségvállalása, sebezhetősége, együtt tudtam érezni vele. A testvérekről sem szabad megfeledkeznem, természetesen Sabin volt a nagy kedvencem, még akkor is, ha tudom, hogy az örök vidámsága csak álarc a kegyetlen múltja miatt.

A végére azért - talán nem árulok el nagy titkot - nagyjából minden rendbe jött, és én is jól belejöttem a történésekbe. Mint mondtam, tetszett a könyv felépítése, még a nagyobb szünetek is, ami azért valljuk be reálisabbá tette a továbblépési folyamatot. Úgyhogy nagyjából elégedett vagyok, habár azt a bizonyos pluszt nem kaptam meg sajnos. Nyilván ha ez lett volna az első NA könyv, amit olvastam, máshogy állnék hozzá. De így, le kell vonnom egy pontot ezért. 

Értékelés: 5/4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése