„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2016. január 11., hétfő

Jennifer Niven - Veled minden hely ragyogó

Megejtően szép kamasz szerelem három hónapja ez a sodró lendületű és megrázó történet, de még ennél is több: élet, halál, betegség, előítéletek és megbélyegzés, önfeláldozó igyekezet, gyász és a tragédiából való katartikus feltámadás körül forog Theo és Violet love storyja. A két végzős középiskolás fiatal öngyilkosságra készülve ismerkedik meg az iskola óratornyának keskeny párkányán állva. Ki menti meg a másik életét? Ki a felelős a másikért? Ki és mit tehet (tehetne) a leselkedő végzet ellen? Bepillanthatunk egy szeretnivaló fiú gondolat- és érzésvilágába, gyermekkori traumáiba, amelyek elkerülhetetlenül sodorják őt a kezdettől fogva sejthető végzet felé. A paradox módon felemelő vég mégis meglepetést tartogat az olvasónak, és egyhamar nem feledjük, ahogy Theót sem, aki rövid, üstökösszerű létével új életre serkenti szerelmét, Violetet.



Ritkán választok könyvet a borítója alapján, de ennek a könyvnek az előlapja mégis felkeltette az érdeklődésemet. Aztán miután elolvastam a fülszöveget tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Persze nyilvánvaló volt, hogy egy olyan történet, aminek szereplői találkozásának oka - egy óratoronyban -, hogy mindketten szimpatizálnak az öngyilkosság gondolatával, nem fog túl boldogan végződni. A gyanúm be is igazolódott, hiszen nagyon hamar csak azon járt az agyam, hogy hogyan lehet egy ilyen vidám borítós könyv ennyire szomorú?

Talán Finch az oka. Mert ő amolyan vidám karakternek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Ő és Violet tehát a suli óratornyában találkoznak, egymást próbálják lebeszélni arról, amit (talán) tenni készülnek. Violet egy éve vesztette el nővérét egy autóbalesetben, azóta árnyéka önmagának. Kilépett a pomponcsapatból, nem mer autóba ülni, és nem érzi magát jól régi barátai közelében. Az egyetlen ember, aki segíthet rajta, az Finch a suli egyik legfurcsább figurája. Tudom, hogy ez a mondat nagyon sablonosnak hat, de mégis igaz. Finch az egyéniségével lassanként lecsupaszítja a lány védekező rétegeit, és újraéleszti őt. Finch más eset, sokkal bonyolultabb. Ő más miatt volt fent az óratoronynál. Ez a dolog mélyebbről, a lélek egy sötét szakaszából gyökeredzik, ami nagyon hamar elburjánzhat, ha nem fedezi fel azt a környezet, főleg ha az áldozat van elég okos ahhoz, hogy eltitkolja.

A könyv tehát két sérült fiatalról szól, akik miközben igyekeznek egymást segíteni, szerelembe esnek. Úgy gondolom, hogy nem volt szükséges ez a szerelmi szál a könyvben, mert ha két különálló történetben ismertem volna meg őket, akkor is helytálltak volna. Persze nyilván így azért sokkal szebb és szívszaggatóbb volt az egész. Főleg azért is, mert a regény második fele inkább Finchről szól, mint Violetről. Ha nem az egész; vagy lehet, hogy ez csak a személyem miatt van így, mert rá jobban koncentráltam végig, mert más volt, egyedi és sokkal több.

Finchet tehát - ha eddig nem derült volna ki - nagyon megszerettem, és ordítani szerettem volna a családjával, iskolatársaival, de még Violettel is, hogy vegyétek már észre! Szerettem a humorát, a cetlijeit, az érzéseit Violet (Márkás Ultraviola) iránt, a személyiségeit, de legjobban önmagát. Volt egy rész a könyvben amikor leírta, hogy fogalma sincs miért érzi, amit, amikor minden jó körülötte: ,,Amit írok, nagyrészt abból áll, hogy összeszedem, miből áll össze az életem, mintha listát írnék, és kipipálnám, ami megvan: fantasztikus barátnő - pipa, rendes haverok - pipa, tető a fejem felett - pipa, betevő falat - pipa. 
Soha nem leszek se alacsony, se kopasz, már ha abból indulok ki, milyen az apám meg a nagyapám. A jó napokon okosabb vagyok a legtöbb embernél. Elég jó gitáros vagyok, a hangom jobb, mint az átlag. Tudok dalokat írni. Olyanokat, amik jobbítják a világot.
Minden rendben lévőnek látszik, mégis újra meg újra elolvasom a listát, hátha kifelejtettem valamit. (...) Mindent végigveszek, de a végén a rám nehezedő súly csak még nehezebb. Mintha lassan elnyelne az örvény..."

Persze Violettel sem volt gondom, mert tökéletes párja volt ennek a beteg fiúnak, talán mert ő is az volt, csak nem annyira. Miután Finch megmentette az övét, Violet is meg akarja a fiú életét. Nagyon igyekszik végig, és ő többet tud adni Finchnek, mint bárki más, de van az a sötétség, ahonnan már nem látszik semmiféle napfény. Nagyon megfogott, ahogy az írónő elbeszélte ezt a történet, senkit sem ítélt el és nem hibáztatott, egyszerűen csak elmesélt egy nagyon szomorú történetet két nagyon szomorú fiatalról.

Sokszor dobálózunk olyan szavakkal, hogy depresszió, bipoláris zavar, mániákus depresszió, miközben fogalmunk nincs a valódi jelentésükről. Ahogy az írónő is utal arra végén, az utószóban, hogy emberek hatalmas száma nem tudja, hogy ezekben vagy hasonló betegségben szenvednek. A környezettől félnek segítséget kérni, saját maguk pedig nem mernek szembe nézni vele. Pedig ha időben kiderül, akkor akár teljese életet is élhetnek. Így tehát e vidám külsejű könyv egy nagyon fontos tanulságot, az egymásra való odafigyelést is megfogalmazza. 

Ezek után talán senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy mennyire megrázott ez a könyv. És nemcsak az utolsó ötven oldalról beszélek - amit végig bőgtem -, hanem az egészről. Violet újjászületéséről, az apró jelekről, amiket Finch hagyott, és arról, hogy az emberek mennyire nem figyelnek a másikra. Ezt a könyvet mégis mindenkinek csak ajánlani tudom, de csak ha lélekben felkészültél rá, mert nem könnyű olvasmány. 

Értékelés: 5/5*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése