„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2015. október 8., csütörtök

Rachel Van Dyken - Egyetlen méreg

Wes és Kiersten legjobb barátja, Gabe igazi balhés srác: egyik lányt fogyasztja a másik után, sötét haja és tetovált karja sem riaszt el senkit. Sőt. 
Saylor igazi mintadiák: nagyszerű eredményei vannak, ösztöndíjat kap, kiválóan zongorázik, de valami mégis hiányzik az életéből – és a játékából. 
A szenvedély. 
Ők ketten egy zaklatott délutánon egy gyakorlóterembe futnak össze – szó szerint –, és bár elsőre taszítják egymást, hamar kiderül, hogy valami furcsa módon egy húron pendülnek. 
Aztán egy napon Saylor önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben. Az ápoltak közül kiragyog Hercegnő, a nyaktól lefelé bénult lány. 
De mit keres ott Gabe minden nap? Mire Saylor választ talál a kérdésre, menthetetlenül belegabalyodik Gabe életébe. Vajon együtt sikerül megküzdeniük a múlt döntéseinek következményeivel?



Őszintén nagyon féltem ettől a könyvtől, mert az elő rész annak ellenére, hogy egyébként népszerű volt, nekem nem igazán tetszett. De mivel Gabe már annak idején is felkeltette az érdeklődésemet, mindenképpen el szerettem volna olvasni. Ennek a könyvnek az alapsztorija szerintem sokkal jobb, tényleg hordozott újdonságokat, és habár sejteni lehetett a végkifejletet, azért tetszett az ötlet. Sajnos azonban mégis úgy éreztem, hogy ebből az történetből többet is ki lehetett volna hozni.


A történet egyébként nagyon sablonosnak tűnhet, hiszen adott egy rossz fiú és egy jó kislány, akik egy véletlen folytán találkoznak, és egymásba gabalyodnak. Persze nem akarok én hazudni, a romantikus oldalamnak köszönhetően (ami egyébként (túl) nagy mértékben uralja az elmémet és szívemet) szeretem az ilyenfajta történeteket. Ez a könyv azonban mégsem jött át teljesen, talán az előítéleteim (azaz, hogy az első rész nem tetszett) miatt, nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy hasonlóak voltak a problémáim az Egyetlenhez, azaz nagyon keveselltem az oldalszámot, úgy éreztem, hogy ezt a jó történetet sokkal hosszabban kellett volna kifejteni. De talán az a gond, hogy Rachelnek egyszerűen ilyen a stílusa, és én nem tudom ezt megszokni.

A könyv elején Gabe-t ismerhetjük meg tüzetesebben, de igazából túl sokat nem tudunk meg róla, csak annyit, hogy valami miatt nagyon szenved. Egy múltbéli döntése miatt lelkiismeret-furdalása van, állandóan kísérti őt. Az írónő egyébként viszonylag sokáig homályban tart minket, és csak fokozatosan ismerjük meg a régi életét. (Ez tetszett!). Aztán egy napon találkozik Saylorral, a mintadiákkal. Gabe eléggé bunkón viselkedik vele, rendesen megalázza őt, amit egyébként nem is igazán tudtam hová tenni. De persze ennek ellenére mégis fellángol köztük a szenvedély, és elkezdődik a közös történetük.
Saylor különösebb hatást nem váltott ki belőlem, a személyisége - a jó szándékú türelmes lány - nagyon jól beleillik a történetbe, igazából szimpatikus volt. Gabe viszont már más tészta. Ahogy azt már említettem, a fiú rengeteg érzelmet közvetít az olvasó felé: bűntudat, kétségbeesés, őrlődés, megbánás. Többször előfordult, hogy már nagyon soknak éreztem a túláradó érzelmeit, és valahogy úgy éreztem túlgondolja, túlfilozofálja az életét. De persze az is igaz, hogy attól lesz egy Na könyv jó NA könyv, ha sok benne az érzelem és a szenvedély.

Azért, hogy ne csak rosszat mondjak, kiemelném, hogy ami nagyon tetszett, az a zene. Számomra ez nagyon érzékeny pont, ugyanis én mindig szeretem, ha egy könyvben (vagy éppen másutt) valamilyen formában megjelenik a zene. És itt elég rendesen benne volt, ami szerintem nagyon sokat dobott az egész sztorin. Az kedvenc jelentem mindenképpen a zongorán eljátszott csók volt. Bizony, volt ilyen is! Annak is örültem, hogy Wes és Kiersten  is visszatért, szerintem Wes most sokkal szimpibb volt, mint az első részben.


Összességében azt mondanám, hogy jobban tetszett, mint az első rész, de még mindig nem fogott meg teljesen. Úgy tűnik, hogy Rachel Van Dyken stílusa nem az én világom. 

Értékelés: 5/3.5


És íme az a bizonyos zongorázós, csókos jelenet: (spoiler)

,,-Igen, a zenén keresztül. Mutasd meg, milyen lenne az a csók! Érezni akarom.
-De hogyan?
Halkan felnevetett.
-Megérintem.
-Tessék?
Az ajkamat - vágott vissza. - Lágy, nyitott, nedves...
Fészkelődni kezdtem a zongoraszéken és lehunytam a szemem.
-És még?
-Ahogy szétnyitom az ajkam... eltűnődöm, milyen ízű a nyelved, milyen nyomást gyakorolnál, ahogy bársonyosan lágy szád az enyémnek nyomódna. Elképzelem, amint felfedezem a szádat - nemcsak azért, mert akarom, hanem azért, mert nem bírok magammal. Elvesztem. És a te csókod ment meg... Nos, Saylor, megmentesz?
Ujjaim lazán szálltak a zongora felett, ahogy elképzeltem a száját - a mosolyát, azt, ahogy beharapta az alsó ajkát, amikor nagyon gondolkozott valamin. A sötét tekintetét, amikor vágyott valamire. A csókunk történelmi lenne.
A zene egyre gyorsult, ahogy a zongora fölé hajoltam, minden egyes hangot a lépteimhez igazítottam, ahogy felé lépkedtem.
A keze a csípőmhöz nyúlt, ahogy magához húzott. A kezem pár pillanatra megállta a billentyűk fölött, jelezve habozásomat.
És aztán gyengéden lenyomtam az elefántcsont billentyűket, előredőltem, mintha Gabe-nek dőlnék, mintha nekinyomnám a testemet. Mellem érintette a billentyűket, közelebb hajoltam és lassítottam a zenén.
Lehunyná a szemét.
Szétválna az ajka.
ÉS középen találkoznák - mert mindketten ugyanazt akarnánk. Mindketten érezni akarunk, felfedezni, megízlelni.
Lassítottam a bal kezemen, ahogy jobb kezem gyorsabban mozgott a billentyűk felett, hogy jelezzem a várakozást.
És aztán összeérne a szánk.
Bal kézzel ráütöttem a billentyűkre, így ez lett a zenemű leghangosabb része - bár nem így szokták játszani.
Összefonódna a nyelvünk.
Egyre vadabbul vertem a zongorát.
Ujjai a karomba mélyednének, ahogy felemelne a levegőbe.
Hátradőltem a zongorától, abbahagytam a játékot, ls aztán lassan ismét elkezdtem a ritmusos kádenciát.
Csókunk a zene tökéletes összefonódása volt.
Ő volt a bal kéz, én meg a jobb.
Külön-külön buta skálázásnak hangzottak.
Együtt csodálatosak voltak"


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése