„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2015. október 20., kedd

Ann Aguirre - Horda

A horda megérkezett.
Pikk élete örökös harcból állt, amíg Megváltásban be nem fogadták. A várost azonban körülzárták a mutáns korcsok, és félő, hogy a lány máris elveszíti a nem rég megszerzett biztonságot, új, szerető családját.
Barátaival, Fakóval, Kószával és Tegannal ezért lehetetlen küldetést vállal: titokban elhagyja a települést, hogy segítséget szerezzen és megmentse azokat, akiknek új életét köszönheti. Amikor útnak indulnak, Pikk még nem is sejti, hogy a mindent eldöntő csata felé száguld. A korcsok már nem azok az értelem nélküli szörnyek, amiket az Enklávéban megismert: uralják a vadont, emberek városait rohanják le, felderítőket küldenek ki. Véres háború közeleg, olyan küzdelem, amilyenre évszázadok óta nem volt példa. De az emberiség már elfeledte, hogyan álljon ki magáért.
Csak egy valaki képes összefogni őket: Pikk. A tét ezúttal nem csupán egy enkláve, egy helyőrség, vagy egy városka. Az egykori vadásznő most a teljes emberi faj túléléséért kénytelen fegyvert rántani, noha ő maga sem tudja, egyetlen lány és maroknyi barát megállíthatja-e a pusztítás hordáját…

Végre sikerült befejeznem a Razorland trilógiát, és a bejegyzés elkészítésére is egy kis időt fordítani. A Helyőrség úgy záródott le, hogy ismét harcra készen összeállt a megszokott négyes - Pikk, Fakó, Kósza és Tegan -, hogy elinduljanak segítséget kérni Megváltás védelmezése ügyében. A helyzet azonban nem olyan egyszerű, sőt Ann (a Helyőrség hosszú és eseménytelen bevezetését teljesen elfeledve) már nagyon hamar rám hozta a frászt, és egy szép kis csavarral új célt tűzött ki a főszereplők túlélése érdekében: menekülj! 
Talán pontosan az ütős kezdés miatt, de én úgy éreztem, hogy a befejező kötet volt a legizgalmasabb. Pikk és társai folyamatos küzdelmet folytat a korcsok ellen, lelkük szakadtáig küzdenek, hogy megmentsék szeretteik és saját életét, megpróbálva egy jobb világot létrehozni. És mivel már a sorozat utolsó részéről van szó, a veszteségek is egyre nagyobbak a csapatban, a szívem megszakadt néhányszor a könyv olvasása közben. A korcsok száma azonban egyáltalán nem akar csökkenni, sőt egyre nagyobb számban, és egyre jobban eltervezett csatákban küzdenek. Habár van néhány csapat, ami levált a hordáról, és akik - sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom - de máshogy vélekednek a helyzetről. Sajnos ők vannak kevesebben.
Pikknek a mutánsokkal való küzdelem mellett, magánéleti nehézségekkel is meg kell küzdenie. Furcsán hangzik, de ez talán nehezebb számára, hiszen egy olyan lány, aki mondhatni a vadonban nevelkedett, és vadásznőként élt egész életében, az érzelmi kérdésekkel nehezebben boldogul. Ráadásul Fakó sem könnyít a helyzetén. Kezdetben még mindig távolságtartó, és nagyon úgy látszik, hogy nehezen jön rendbe az átélt traumája után. Még szerencse, hogy Pikk ilyen makacs. Emellett pedig a szerelmi háromszög is elhalványulni látszik, és végül teljesen el is tűnik. Aminek nagyon örültem. Egyébként Pikk szerintem egy hatalmas karakterfejlődésen ment keresztül a könyvek során. A Menedékben még csak egy vadásznő, egy korcsgyilkológép volt, de aztán, megérezi a szerelem ízét, és azt a biztonságot adó érzést, amit csak egy család tud nyújtani. Ezek után már nem a gyilkolás érzése miatt öl, hanem azért, hogy egy új és jobb világot teremtsen a családjának, szeretteinek. De azért még mindig akadtak megjegyzések és szóhasználatok, amiken jókat mosolyogtam: a vakarcsok mellett a csók-monopólium is nagy kedvenc lett. Annyira cukik! :)
Sajnos sok mosolygásra azonban nem maradt időm, hiszen az események nagyon hamar a tetőfokára hágtak, és végig fennmaradt az a feszültséggel teli érzés, amikor attól félsz, hogy a következő pillanatban lerohanják a szereplőket, és meghal egy kedvencünk. Főleg, hogy Pikk és a többiek folyamatosan úton vannak, városról városra járnak, hogy hadsereget toborozzanak a horda ellen. Ami nem könnyű, hiszen egy 16 éves lány szájából hallani, hogy sereget gyűjt egy többezres horda legyőzésében, inkább nevetséges, mintsem megnyerő, főleg, hogy a vadásznőt inkább a nagy tetteiről ismerjük, mintsem a nagy szavairól. De Pikk nem adja fel, és egy idő után már híre megy tehetségének, és egyre többen állnak be, hogy segítsék őt a végső harcban. Volt egy-két eléggé borzongós rész szerintem, és amikor már az emberek is kezdtek megváltozni, attól egy kicsit kiadtam...
A könyv epilógusa nagyon tetszett, örültem, hogy egy picit belepillanthattam egy olyan jövőbe, ahol ezek a harcok már inkább történelemnek tűnnek, mint valóságnak: amikor már az emberek csak homályosan, eltúlozva, kiszínesítve vagy éppen eltorzulva emlékeznek vissza egy olyan csatára, amiért mi 3 könyvön keresztül szurkoltunk. De hát végül is ez lesz minden háborúból, nem? Történelem. 
Egy kis érdekesség: Én 3 könyvön keresztül gondolkodtam, hogy mégis miért Razorland lett a trilógia neve. Nos a Horda utolsó részében megtudtam:
,,-Most amúgy is a te történeteden dolgozom. Legalább elfoglalom magam a lábadozásom alatt. Szeretném, ha a vázlata kész lenne tavaszra, és elolvashatnád. (...) Úgy tervezem, Razorland, azaz Pengeföld legendának fogom hívni. - mondta-Miért?-Mondtál nekem valamit az utadról, ami északra hozott, valami olyat, hogy a világ pengékből áll, amelyek így is, úgy is összevagdosnak, bármit is teszel."
Értékelés: 5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése