„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2015. augusztus 29., szombat

Ann Aguirre - Menedék

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. 
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.


Mostanában nagyon mennek nekem ezek a jó kis disztópikus könyvek, úgyhogy ismét egy ilyenbe fogtam bele. Persze egy idő után mondhatnánk, hogy unalmassá válik, hogy mindig hasonló negatív jövőképeket alkotnak nekünk az írók, de hát erről a szól a disztópia műfaja, nem? Ráadásul én mindig élvezettel olvasom, hogy a különböző írók milyen kreatívan álmodnak meg egy új világot, amikben, ha van is némi hasonlósóág, de azért legtöbbször kapunk valami újat és különlegeset. Így volt ez Ann Aguirre könyvében is, aki - és ezzel szerintem nem túlzok - nem egy, hanem két külön világot is létrehozott, hiszen nagy gonddal képzelte el a lenti, csatornai életet, és a felszínit is. 
A történet, ahogy azt említettem is, két helyszínen játszódik. Először a föld alá, Enklávéba kalauzol el minket az írónő. Itt él Pikk is, akit a névadó ünnepségén ismerünk meg. Pikk minden álma, hogy vadásznő legyen, erre készül gyermek, vagyis vakarcskorától kezdve. Itt ugyanis így hívják az olyan fiatalokat, akik még nem kaptak nevet és szakmát. (Ezen azért jókat mosolyogtam, mert amikor megláttam a vakarcs szót, mindig cuki kiskutyákat képzeltem el.) Szóval Pikk most örül, hiszen vadásznő vált belőle, és ezzel valóra volt minden álma. Egy titokzatos fiú, Fakó mellé osztják be őt, aki mintha sokkal többet tudna a világról -a fentiről is -, mint ő. A két fiatal legfőbb feladata, hogy megvédjék az embereket, a mutáns korcsoktól. Ráadásul, amikor elkezdik közös munkájukat, kiderül, hogy nem is olyan buták ezek a lények. Emellett Pikknek rá kell jönnie, hogy a csoport sem olyan biztonságos, mint ahogyan hitte. Fakó hatására a szabályokat, amikről azt gondolta, hogy őket védi, más szemmel kezdi nézni, és kiderül, hogy talán nem is az közösségért van. Végül pedig, amikor a felszínre kényszerülnek Fakóval, rájön, hogy létezik egy teljesen más világ is, amit eddig halottnak gondolt. 
Pikk karaktere nagyon valóságos volt. Minden gondolata és tette teljesen emberi. Hiszen ő egész életében csak egyfajta világot és szabályokat ismert, így érthető, hogy nehezen boldogul a fenti életben. Hasonlóan az érzelmi világához. Ahogy a gondolatai között jártam, néha nagyon ridegnek és érzéketlennek véltem. Ez pedig teljesen normális, ha úgy nő fel valaki, hogy csak nagyon kevés emberi érzelmet ismer. Hiszen a legtöbb vakarcshoz hasonlóan szüleit nem ismerte, persze gondozták mások, de inkább a létfenntartási, életben maradási ösztönöket sajátította el. Így nem ismerte az empátiát, a gyászt, és a szeretetből fakadó gondoskodást. Ezért lett belőle kitűnő vadász. És ezért alakított nehezebb kapcsolatot Fakóval. Már ha egyáltalán annak nevezhető, hiszen a lány szerintem még nem is nagyon ismerte fel azt az érzést, amit a vadászfiú iránt kezdett táplálni. Pikk tudatlansága a miáltalunk jól ismert világról is nagyon érdekes volt. Minden a mai ember számára hétköznapi dologra újdonságként tekintett. Ami nekünk megszokott - nap, hold, fa, fú, cseresznye, nyúl vagy éppen a hó-  az neki csoda volt.
A másik vadász, Fakó is jó nagy falat volt számomra. A férfi gyermekként apjával a felszínen élt, de miután meghalt, menekülnie kellett. Így kerül ő is a föld alá, ahol évekig küzdött önerőből a korcsok ellen, és vált belőle kitűnő harcos. Később, amikor rátaláltak és befogadták, ezért lett ő olyan magának való és magányos. Persze ez a titokzatosság rögtön nagyon vonzóvá is tette őt. Mindig csak egy icipici részletet mutatott magából, de amikor ezt megtette, jóval többet akartam tudni. (Ezt jól csináltad Ann!) Elhagyatottsága ellenére mégis több emberi érzés és tudás szorult belé, mint Pikkbe hiszen ismerte édesapját, és emlékezett a felszíni világra. 
Úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek még a disztópiák között is nagyon komor hangulata volt. Kezdődött az elején az alagútban a korcsokkal, de a fenti világban sem volt könnyebb dolguk a szereplőknek. Hiszen ott maradtak még a gyakran állatoknál is kegyetlenebb lények, az emberek. Néha egyébként a könyv olvasása közben, egy kicsit Walking Dead hangulatom volt, főként a felszíni jelenetekben, amikor elindultak északra egy jobb, korcsmentes világ reményében. De hogy ott mi vár rájuk, az csak a második kötetből fogjuk megtudni. Én tuti elolvasom! 
Értékelés: 5/4.5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése