„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/



2015. január 18., vasárnap

Jojo Moes - Páros, páratlan

Az életben többnyire egyszerű a matek: a páros ügyek sokszor páratlanul zűrösek. Több okból is szörnyű, ha az embert elhagyja a gyerekei apja, egyebek közt a pénzügyek meg a szörnyű csalódás miatt is. De még a végtelenül fárasztó, minden energiát felemésztő anyagi küszködésnél is rosszabb, hogy amikor olyasmi történik, amivel nem tudunk mit kezdeni, akkor az egyedülálló szülőnél nincs magányosabb ember a világon. Így van ezzel Jess is, aki egyedül neveli kislányát, Tanzie-t és a férje korábbi kapcsolatából származó fiát, az emós Nickyt, aki a szomszéd srácok miatt igen nehéz helyzetben van. A kislány viszont matekzseni, de akármennyit gürcöl Jess, a Tanzie tehetségéhez illő méregdrága magániskolára sehogy nem jön össze a pénz. Hacsak… hacsak meg nem nyeri a skóciai pénzdíjas matekversenyt. Odáig azonban el is kell jutni. Skóciáig hosszú az út, főleg, ha egy ócska tragaccsal indul útnak az ember, ráadásul forgalmi nélkül. Ekkor lép a színre Ed, a lapátra tett cégvezető, akinek pénze és ideje is van jócskán. Neki más gondjai akadnak: a törvénnyel került összeütközésbe. És persze magányos, és komoly lelkifurdalás gyötri. 


"A valószínűség törvénye a nagy számok törvényével kombinálva azt diktálja, néha többször is meg ismételni egy eseményt ahhoz, hogy a kívánt eredményt kapjuk. Minél többször próbáljuk, annál közelebb kerülünk hozzá."
Azt hiszem most hogy már elolvastam a harmadik Jojo Moyes könyvet, elmondhatom, hogy a könyvei olyanok, amelyben az írónő egy szépen kitalált szerelmi történetben elmondja az olvasóknak a saját véleményét a világról. És ez nekem teszik, nagyon is. De most javítanám magam, mert nem csak szerelmi sztoriról van szó, hanem sokkal többről: családról, anyai szeretetről, szegénységről, társadalmi különbségekről, rossz döntésekről az életben... De nem kell ám megijedni, mert mindezt úgy csomagolja be az írónő, hogy az egész nagyon olvasható és szerethető legyen.


De most nézzük a számokat: Van egy szegény nő, aki mindent megtenne a 2 gyerekéért (akikből 1 nem is sajátja, de persze ez nem számít), és az 1 lusta kutyájukért, mint később kiderült. Jessnek van 1 tehetetlen volt férje, 2 állása (pultos, takarítónő), rengeteg beifizetlen szálmája, és nagyon kevés reménye arra, hogy lánya, Tanzie bekerüljön egy menő magániskolába. És ha már itt tartunk, akkor Tanize.. A kislány szó szerint matekzseni, fiatalkora ellenére, hihetetlenül okos. Ráadásul esélyt kap, hogy kitörjön a szegény sulijából, és bekerülhessen a már említett menő iskolába. De még úgy is, hogy a suli fizeti a tandíj 90 százalékát nem sok esély van rá. Kivéve ha megnyeri a matek olimpiát, amit Skóciába rendeznek. És ott van a bátyja, Nicky, aki magának való, alig mozdul ki otthonról, keveset beszél, és még füvezik is. Szóval Jessnek elég sok gondja van. Aztán egy szép napon megismerkedik az egyik háznál, a munkaadójával, aki hát eléggé seggfejként viselkedik vele. És Jessnek már nagyon elege van. Hiszen állandóan azt hajtogatja a gyerekinek, hogy minden rendben lesz, és hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, de úgy tűnik ez mégsem igaz. Hiszen alig van pénzük, ráadásul az egyik gyerekét megverték, a másiknak nem tudja teljesíteni az álmát, és a volt férje se igyekszik segíteni neki... És éppen ezért gondolta, hogyha elvesz 500 Fontot a szörnyű főnökétől (amit persze vissza is ad majd ha lesz pénze), az neki meg se fog kottyanni, észre se fogja venni. Arra nem számít, hogy Ed megmenti őket a rendőröktől, és felajánlja neki, hogy elviszi őket (Jesst+2 gyereket+1 hatalmas kutyát) Skóciába, persze kiderül, hogy neki is megvan a maga baja (konkrétan börtön fenyegeti), és egész rendesen viselkedik, a gyerekekkel jól bánik, és aztán talán meg is kedveli őt... Nem, ő ahhoz túl kétségbeesett volt, hogy akkor erre gondoljon.


A lényeg, hogy nagyon kedves kis történet alakul ki az egész kalamajkából. Az biztos, hogy Jojo Moyes aztán tudja hogy bánjon a szavakkal, hiszen az egyik perbcen még nagyokat mosolyogsz a kis Tanzien, aztán már pityeregsz Jessért. Ami szintén újdonság volt számomra, hogy nemcsak egy vagy két szemszögből olvashattuk a történetet, hanem - Jessen és Eden kívül - a gyerekek gondolatait is láthattuk. És ez sokszor szórakoztató, de sokszor szívszorító tudott lenni. Szerintem aki már olvasott az írónőtől az tudja, hogy nem éppen átlagos történeteket ír, és most ezzel a kötetével is megmutatta, hogy mennyire igazam van :)

Értékelés: 5/5

Kedvenc idézet:
"Mert tudta, hogy ha valakit nem ölel magához az anyja, nem mondja neki folyton, hogy ő a világon a legjobb, sőt még csak észre sem veszi, hogy otthon van, akkor az illetővel történik valami: lénynek egy része bezárul. Úgy érzi nincs is szüksége az anyjára. Nincs szüksége senkire. És öntudatlanul is arra számít, hogy mindenki, aki közel kerül hozzá, előbb-utóbb talál valamit, amit nem szeret benne, amit kezdetben nem vett észere, és emiatt elfordul tőle, eltűnik, mint a tengeri köd. Mert nyilván valami baj lehet vele, ha még a saját anyja se szereti igazán!
Ezért (...) semmi más nem érdekelte, csak a két gyerek, és az hogy meggyőzze őket, nincs semmi gond. Mert megkövezhet az egész világ, de ha az anyád ott áll mögötted, akkor nincs gond. Valahol a lelked mélyén pontosan tudod, hogy szeretnek. Hogy megérdemled a szeretet."

Külföldi borítók:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése