„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2014. november 24., hétfő

John Green - Csillagainkban a hiba

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.





" A tudatlanság áldás"
Nem akarok ömlengeni. Ez a könyv nem érdemli azt, hogy ömlengjenek róla. Ez a könyv más. Nem ömlengős... Amikor Hazel Grace azt mondta, szerinte Peter Vann Houten az az író, akivel teljes mértékben azonosulni tud, mert úgy érzi, hogy az író is ugyanúgy látja a világot, ahogyan ő. Na akkor én azt mondom, hogy teljes mértékben azonosulni tudtam John Greennel. Szeretem azt, amikor egy könyvben kiérződik az, ahogyan maga az író szemlélődik a világról, és ezt a szereplőkön keresztül közvetíti. Ebben a könyvben úgy gondolom, hogy pontosan ez történt. És pontosan ezért szerettem Hazelt, és az ő hozzáállást az élethez (vagyis inkább a rákhoz)

Őszintén szólva féltem a könyvtől. Már nagyon régóta rajta volt a kindlimen, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam. Aztán egyik nap rákérdezett a szobatársam: "Na, és elkezdted már olvasni a Csillagainkban a hibát?" Mire én: "Nem, mert még nem készültem fel rá". Erre ő: "Hát, erre nem is lehet". Szóval aztán elkezdtem. A történet. Hazel Grace rákos, végső stádiumban van és tudja, hogy meg fog halni. Anyukája ráveszi, hogy járjon el a Támaszcsoportba, mert az segít, és akkor nem lesz depressziós (nem is az!) És akkor ott megismerkedik a szexi Augustus Waterssel (tényleg az, még akkor is ha szerinted ez nem illik egy rákos könyvbe). Szóval aztán egymásra találnak. Elmennek együtt Amszterdamba, hogy meglátogassák Peter Vann Houtent. Peter Vann Houten a Mennyei megbánás című könyv (Hazel kedvence) írója. A könyv szintén egy rákos lányról szól, de Peter nem fejezte be a történet, Hazel viszont tudni akarja, hogy mi történt a lány halála után a családjával (és a hörcsöggel), ezért elutazik Amszterdamba, hogy kiderítse. Az út viszont teljesen másról fog szólni. Vigyázz spoiler!!! Kiderül, hogy Augustus az akiért, jobban kell aggódnunk...

Nagyon, nagyon szerettem a könyvet (ez még nem ömlengés ugye?)
Szerettem Hazel Gracet, ahogy a világot látta
Szerettem Augustus Waters, ahogy nyomot akarta hagyni a világban
Szerettem Isaacot, akitől a rák elvette a látását
Szerettem Hazel szüleit, amiért tovább tudnak lépni
Szerettem, hogy habár Augustus meghalt, mégis jelen időben tudta szeretni Hazelt
És szerettem azt, hogy az író nem fejezte be a történetet...


...egy nappal azután, hogy kivágták a szemem, Gus beállított a kórházba. Vak voltam, a szívem összetört, senkivel sem akartam találkozni, de Gus berontott a szobámba, és azt bömbölte: „Csodálatos híreim vannak!” Mire én: „Nem igazán akarok most csodálatos híreket hallani”, mire Gus azt felelte: „Ez olyan csodálatos hír, hogy te is hallani akarod”, és én megkérdeztem: Jó, mi az?”, ő pedig aztválaszolta: „Olyan hosszú és jó életet fogsz élni tele nagyszerű és rettenetes pillanatokkal, amilyet el sem tudsz képzelni!”

Értékelés:5/5*



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése