„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/


2014. szeptember 22., hétfő

Anna Sheehan - Hosszú álom

Rosalinda Fitzroy 62 évig aludt, majd egy csókra ébredt. Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a 16 éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.
Rose mindent megtesz, hogy maga mögött hagyja a múltat és megtalálja a helyét az új világban. Mindeközben egyre jobban vonzódik az őt csókkal felébresztő fiúhoz és abban reménykedik, hogy ő segíthet neki az újrakezdésben. Amikor azonban halálos veszély fenyegeti törékeny új életét, Rose-nak szembe kell néznie múltja árnyaival, mert a jövője múlik rajta. 


Rájöttem, hogy szeretem a disztópiákat. Mindig lenyűgöz, hogy az írók milyen sokféleképpen képesek elképzelni a jövőt. Mondjuk legtöbbször ezek az képzelgések nem mondhatóak éppenséggel pozitívnak. Világháborúk, járványok okozta szenvedések, génmanipuláció, a tudomány túlzott elfajulása és persze a technika, a számítógépek és a robotok uralma az egész világ felett. Így van ez a Hosszú álom történetében is. Aki arra számít, hogy Csipkerózsikát felébreszti a hercege a hosszú álomból, és aztán boldogan élnek míg meg nem halnak, az nagyon téved.  Mert ebben a könyvben, habár jelen van a romantika, mégis a lehető legfurcsább módon, amit eddig olvastam (pedig azért valljuk be, sok romantikus könyvön túl vagyok már:))
Az írónő nem cicózik, rögtön belevág a közepébe. Rosalindát 62 évnyi alvás után felébreszti egy "csókkal" Brendan. Mivel Rose-nak nincs senkije, túlélte szüleit, szerelmét és mindenki mást, a lányt nevelőszülőknél helyezik el. Azonban a szülők nem igazán foglalkoznak vele, Rose nagyon magányos az új világba. És hát ez az új világ valóban nagyon új a lánynak, hiszen az elmúlt hat évtized alatt jelentősen megváltozott minden: a tudomány és technológia nagyon előrehaladott, emiatt a lány szörnyen érzi magát. Aztán persze iskolába is kell járnia, ahol szerencsére Brendan felkarolja őt, és bemutatja barátainak. Ezek a bizonyos barátok mind szörnyen gazdag családok leszármazottjai, úgy ahogy Brendan és ahogyan Rose is. Igen. Nos hát Rose szülei rendkívül gazdagok voltak, egy csillagközi hatalom, az UniCorp vállalat alapítói voltak, és most pedig Rose az egyetlen örökös. (igen jól látod csillagközi hatalom, ugyanis a történet annyira előrehaladt, hogy már felfedezték a Földön kívüli életet is) A lényeg, hogy ez a világ egyáltalán nem Rosalindának való. És nemcsak azért, mert minden szörnyen idegen neki, hanem mert szörnyen hiányzik neki régi szerelem Zavier. 
Itt megemlíteném, hogy a történet két síkon játszódik. A "jelenben" és abban az időben, mielőtt Rose-t elaltatták. És ebben a "múltban" tanúi lehetünk Rose és Zavier szerelmének kialakulásának. Ezek a visszaemlékezős részek voltak a kedvenceim, nagyon édes történetük volt:) A lány egyébként idősebb volt Zaviernél, de szülei olyan sokszor altatták el őt, hogy a fiú beérte, sőt le is hagyta őt. Igen, szóval a szülei szörnyű emberek voltak, és akárhányszor elutaztak, vagy nem akarták teljesíteni a lány akaratát, vagy egyszerűen nem akartak foglalkozni vele, elaltatták  Rose-t mondván, hogy ez az ő érdeke. És a legrosszabb az egészben, hogy a lány el is hitte ezt. Na de nem akarom én leírni  az egész történetet a lényeg, hogy Rose valamilyen különös (nagyon különös) oknál fogva vonzódik Brendanhoz... Az érzései mellett meg kell küzdeni egy robottal, aki az élteére tör. Szerencsére azért jó barátra is akad, Ottó személybéen, aki  a könyv legfurcsább, mégis legjobb karaktere.
Érdekes könyv, azt meg kell hagyni, ugyanis mindkét idősík már a jövőben játszódik. Az elején egy picit zavart voltam, mert nem nagyon értettem ennek a hihetetlen új világnak a felépítését, az írónő csak szép lassan húzta fel a függönyt és mutatta meg az igazságot. Egyébként tetszett. Ottó személyisége és története nagyon megérintett. Hihetetlen barátja volt Rose-nak. Zavier és Rose szerelme irigylésre méltó volt, és kitartott több évtizeden át:) A vége eléggé sokkoló volt számomra, de azért együtt tudtam érezni a főszereplőkkel.:) 

Értékelés:5/3.5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése